Emlékszem arra a novemberi délutánra, amikor az óvodai öltözőben két anyuka között álltam, és először éreztem azt a szorítást a mellkasomban, amit aztán hónapokig cipeltem. Az iskolaérettség volt a téma, mint akkoriban szinte mindig, és miközben az egyikük arról mesélt, hogy a kislánya már a saját nevét írja, a másik pedig arról, hogy ők heti kétszer járnak iskola-előkészítőre, én csak álltam a fiam, Marci sáros nadrágjával a kezemben, és azon gondolkodtam, hogy mi délután legót szoktunk építeni meg pocsolyát kerülgetni, és hogy lehet, hogy valamit nagyon elmulasztottam.
Ez a történet arról szól, hogyan jutottam el attól a szorítástól a megnyugvásig, és ha most te is egy nagycsoportos anyukájaként olvasod ezt, talán ismerős lesz belőle néhány kanyar.
Amikor az iskolaérettség beköltözött a mindennapjainkba
Az a tél úgy maradt meg bennem, mint amikor az ember egy szót megtanul, és utána hirtelen mindenhol azt hallja. Az iskolaérettség ott volt az öltözői beszélgetésekben, a szülői értekezleten, az anyukás csoportban, ahol valaki belinkelt egy feladatlapot, hogy ezzel érdemes otthon gyakorolni, és ott volt este a fejemben is, amikor elalvás előtt azon pörögtem, hogy Marci vajon tudna-e tíz percig egy helyben ülni, ha kérnék tőle ilyet.
Elkezdtem figyelni őt, de nem úgy, ahogy egy anya figyeli a gyerekét, hanem úgy, ahogy egy vizsgáztató figyel egy vizsgázót, és ettől mindketten rosszabbul lettünk. Ő érezte, hogy valamit folyton várok tőle, én pedig minden alkalommal, amikor egy másik gyerek valamiben előrébb járt, magamban magamat marasztaltam el, hogy biztosan kevés volt, amit adtam neki.
Ma már látom, hogy abban az időszakban nem Marcival volt baj, hanem azzal, hogy az iskolaérettségből a fejemben észrevétlenül verseny lett, ráadásul olyan verseny, amiben nem is ő indult, hanem én.
Mintha az ő fejlődése az én anyai bizonyítványom lett volna, és minden ki nem színezett munkalap egy rossz jegy benne. Pedig fáradt voltam, dolgoztam, ott volt a kishúga is, és így is minden este meséltem neki, csak ezt akkor nem számoltam sehová.
A beszélgetés az óvónővel, és amit az iskolaérettség kritériumairól tanultam
Januárban aztán összeszedtem magam, és kértem egy időpontot Marci óvónőjétől, mert addigra már aludni sem tudtam rendesen a kérdéstől. Arra számítottam, hogy kapok egy listát arról, mit kell bepótolnunk, ehelyett kaptam egy nyugodt, hosszú beszélgetést, ami máig az egyik legfontosabb ajándék, amit anyaként kaptam.
Az óvónő nem feladatlapokról beszélt, hanem arról, hogy az iskolaérettség kritériumai valójában négy nagy területről szólnak:
- a testi érettségről, vagyis hogy a gyerek mozgása összerendezett-e és bírja-e a terhelést,
- az értelmi érettségről, tehát a figyelméről, az emlékezetéről, a beszédéről,
- az érzelmi érettségről, vagyis hogy elviseli-e a kudarcot és ki tudja-e várni a sorát,
- és a szociális érettségről, arról, hogyan van jelen a közösségben, hogyan kapcsolódik a többiekhez.
Aztán mesélni kezdett Marciról, és én ott ültem a kis széken, és hallgattam, ahogy egy idegen felnőtt olyan szeretettel és pontossággal írja le a fiamat, ahogy talán még én sem tudtam volna.
Elmondta, hogy Marci kitartóan épít, hogy a konfliktusoknál már szavakat használ és nem kezet, hogy a meséknél ő az, aki a végén még kérdez, és azt is elmondta, hogy a ceruzafogása még éretlen, a figyelme még hullámzó, és hogy szerinte neki nagy ajándék lenne még egy óvodai év, nem azért, mert valami hiányzik belőle, hanem azért, mert így abból, ami már most ott van benne, magabiztos kisiskolás tud érni.
Akkor mondta ki azt a mondatot is, amit azóta sokszor felidézek: az iskolaérettség nem azt méri, milyen anya vagy, hanem azt mutatja meg, hol tart most a gyerek a saját útján.
A kérelem, a határidő és a döntés, ami végül megnyugvást hozott
Otthon a férjemmel sokat beszélgettünk, és utánanéztünk a szabályoknak is, mert kiderült, hogy a fejemben élő kép elavult volt. A hatályos szabályozás szerint a gyermek abban az évben válik tankötelessé, amelynek augusztus 31. napjáig betölti a hatodik életévét, Marci pedig nyár végi születésű, így ő épphogy belecsúszott volna a kezdésbe.
Ha a szülő úgy látja, hogy a gyerekének jót tenne még egy óvodai év:
- a tankötelezettség megkezdésének halasztását az Oktatási Hivatalnál kell kérelmezni, mégpedig január közepéig, elektronikusan vagy postai úton,
- a halasztás csak egyszer, egy nevelési évre adható,
- ha a gyerek augusztus 31-ig a hetedik életévét is betölti, tovább már nem halasztható az iskolakezdés.
Azt is megtudtuk, hogy a Hivatal a beadott dokumentumok alapján dönt, és ha szükséges, a pedagógiai szakszolgálat szakértői bizottságát is bevonja, a pontos határidőkről és a teendőkről pedig az óvoda és az Oktatási Hivatal ad hivatalos tájékoztatást, amit tényleg érdemes onnan, első kézből elolvasni, mert az öltözői információk, ahogy nálam is, sokszor pontatlanok.
Beadtuk a kérelmet, mellé tettük az óvoda véleményét, és pár héttel később megjött a döntés: Marci maradhatott még egy évet. Emlékszem, hogy amikor elolvastam a határozatot, nem győzelmet éreztem és nem is kudarcot, hanem valami csendes megkönnyebbülést, mert először éreztem úgy hónapok óta, hogy nem a többiekhez képest döntöttünk, hanem őhozzá képest.
Amit ma már tudok: az iskolaérettség nem verseny
Az a plusz év nem volt látványos. Nem tanult meg olvasni, nem lett belőle kis zseni, egyszerűen csak óvodás maradt még egy évig: épített, festett, barátkozott, fára mászott, és közben, szinte észrevétlenül, megérett.
A következő szeptemberben úgy ment be az iskolába, hogy visszaintegetett az ajtóból, én pedig a kapuban álltam, és arra gondoltam, hogy egy évvel korábban ez a jelenet egészen máshogy nézett volna ki, és nem miatta, hanem mindkettőnk miatt. Ha nálatok hamarosan ez a szeptember következik, az első hetekben sokat adhat egy-egy reggeli bátorító mondat, például a pozitív üzenetek az első iskolás napokra kártyáiról.
Azóta sok anyukával beszélgettem, akik fordítva döntöttek, és a hatéves gyerekük boldog, magabiztos elsős lett, és ez is teljesen rendben van, mert nem a mi történetünk az egyetlen jó forgatókönyv.
Ha valamit átadhatnék abból, amit ez az időszak tanított, az ez lenne: a gyerekek érése nem egyenletes és nem összehasonlítható, és az, hogy a tiéd mikor áll készen az iskolára, nem rólad állít ki bizonyítványt. Az az anyuka, akinek a kislánya már novemberben a nevét írta, nem jobb anya nálad, és te sem vagy jobb nála attól, ha a gyereked később, de kiegyensúlyozottabban indul.
Mindannyian fáradtan, sok kérdéssel és kevés bizonyossággal csináljuk ezt, és a gyerekeinknek nem tökéletes felkészítőkre van szükségük, hanem olyan felnőttre, aki mellettük marad, amíg ők a saját ütemükben nőnek.
A mi kis esti szertartásunk, ha most te vagy ebben a cipőben
Abban az utolsó óvodás évben alakult ki nálunk egy esti szokás, amit azóta is őrzünk, és amit szívből ajánlok, mert nem kíván se időt, se energiát, amiből úgyis kevés van:
- Lámpaoltás előtt öt percre leülünk az ágya szélére, telefon nélkül.
- Mindketten elmondjuk, mi volt aznap a legjobb pillanatunk és mi volt nehéz.
- Mondok neki egy mondatot arról, mit láttam benne aznap ("láttam, milyen türelmesen segítettél a húgodnak").
- A végén ő mond egyet nekem, ami néha vicces, néha pedig olyan, hogy a torkomban dobog tőle a szívem.
Ehhez a szertartáshoz időközben segítséget is találtunk: az Anya+ovis csomagot (Összetartozás), amelyben anyának és gyereknek is van saját megerősítő kártyacsomagja, és a napi egy-egy kártya pont annyi keretet ad az esti beszélgetésnek, hogy akkor is működjön, amikor estére már egyikünknek sincs ötlete. Itt találod: https://pozitivcseppek.hu/products/anyanak-es-ovisnak-egyutt-csomag-meg-kedvezobb
Ha most vagy abban a télben, amiben én voltam, azt kívánom neked, hogy találd meg a saját nyugodt beszélgetésedet az óvónővel, a saját tempódat a döntéshez, és azt a pár esti percet, amikor nem a jövő iskolása ül melletted, hanem a most óvodás gyereked. Ha kipróbálnátok a közös kártyahúzást, a CSEPP10 kóddal 10% kedvezményt kapsz.
