Eszter vagyok, harminchat éves, két gyerek anyukája, és van egy történetem, amiben lehet, hogy magadra ismersz. Egy átlagos csütörtök estén kezdődött, amikor a férjem a szokásosnál csendesebben jött haza, és én fél óra alatt eljutottam odáig, hogy biztosan nem szeret már.
Akkor még nem tudtam, hogy aminek aznap este a kellős közepén ültem, annak neve van: a pszichológia kötődési stílusok néven beszél ezekről a mintázatokról, és az, hogy megismertem őket, lassan, hónapok alatt, de tényleg megváltoztatta a kapcsolataimat. Hadd meséljem el, hogyan.
Az este, amikor a csend hangosabb volt mindennél
Szóval ott ültem a konyhában, a gyerekek már aludtak, a férjem a kanapén görgette a telefonját, és alig szólt hozzám. Semmi különös nem történt. Nem veszekedtünk, nem volt semmilyen jele bajnak, csak fáradt volt, ahogy az ember egy hosszú nap után fáradt szokott lenni.
Én mégis éreztem, ahogy a gyomromban növekszik az a jól ismert, hideg gombóc. Elkezdtem kérdezgetni, hogy minden rendben van-e, először csak egyszer, aztán még egyszer, aztán már olyan hangsúllyal, amitől ő is feszült lett.
Mire lefeküdtünk, sikerült összehoznom egy veszekedést a semmiből, és utána a sötétben azon gondolkodtam, hogy mi a baj velem. Miért nem tudok egyszerűen nyugton maradni, amikor a másik ember csak fáradt?
Másnap egy barátnőmnek meséltem el az estét, félig nevetve, félig szégyenkezve. Ő hallgatott egy darabig, aztán azt mondta: figyelj, olvastál te már a kötődésről? Mert ez nagyon úgy hangzik, mint amiről a pszichológusom szokott beszélni.
Amikor először olvastam a kötődési stílusokról, és magamra ismertem
Aznap este, gyerekaltatás után, elkezdtem olvasni. A kötődési stílusok lényege, ahogy én laikusként megértettem, az, hogy mindannyiunkban él egy belső forgatókönyv arról, mennyire biztonságos közel engedni valakit, és mi történik velünk, ha a másik eltávolodik.
- Van, aki biztonságosan kötődik, és egy csendes este számára tényleg csak egy csendes este.
- Van, aki szorongva, és minden apró távolodást vészjelzésként él meg.
- Van, aki elkerülő módon, és akkor érzi magát veszélyben, amikor valaki túl közel jön.
- És van, akiben ez a kettő keveredik, közeledne is, menekülne is, sokszor ugyanabban a percben.
Ültem a laptop előtt, és úgy éreztem, mintha valaki rólam írta volna a szorongó kötődés leírását.
- A folyamatos készenlét.
- A belemagyarázás.
- Az, hogy egy rövidebb üzenettől képes vagyok órákig pörögni.
- Az, hogy kamaszkorom óta minden kapcsolatomban én voltam az, aki jobban kapaszkodott.
Hirtelen értelmet kapott egy csomó régi emlék, és ez egyszerre volt megkönnyebbülés és ijedtség. Megkönnyebbülés, mert kiderült, hogy nem megmagyarázhatatlanul rossz vagyok, hanem egy felismerhető, sok embernél működő mintát hordozok. És ijedtség, mert jött a következő gondolat, ami szerintem minden anyának ismerős: úristen, és én mit adok tovább a gyerekeimnek?
Kötődési stílusok és anyai bűntudat: amit le kellett tennem
Bevallom, az első napokban ez a kérdés jobban gyötört, mint a saját párkapcsolati mintám. Éjszaka azon kattogtam, hogy vajon a hároméves korukig elkövetett összes türelmetlen pillanatommal elrontottam-e valamit visszafordíthatatlanul. Aztán ahogy tovább olvastam, két dolog tett a helyére mindent, és ezt szeretném neked is továbbadni, mert szerintem ez a történetem legfontosabb része.
Az első, hogy a kötődés nem egyetlen ember műve és nem egyetlen időszaké. Nagyon sok minden formálja: a gyerek saját, veleszületett természete, az élet körülményei, a tágabb család, az óvoda, az iskola, a barátok, később a szerelmek, és felnőttként a saját döntéseink is. Az a kép, hogy az anya minden egyes mozdulata sorsdöntő, egyszerűen nem igaz, és ráadásul kegyetlen is.
A második az elég jó anya elve, amit Donald Winnicott gyerekorvos és pszichoanalitikus írt le még a múlt század közepén. E szerint a gyereknek nem tökéletes anyára van szüksége, hanem elég jóra: olyanra, aki az esetek többségében ott van, reagál, visszatalál hozzá a nehezebb pillanatok után is.
A tévedések, a fáradt esték, az elcsattanó ingerült mondatok és az utánuk jövő bocsánatkérések nem elrontják a kötődést, hanem részei annak, ahogy a gyerek megtanulja, hogy a kapcsolatok kibírják a hibákat. Amikor ezt először elolvastam, ott a konyhaasztalnál elsírtam magam. Évek óta cipeltem egy bűntudatot, amit valójában soha senki nem rakott rám, csak én magam.
Mi változott nálunk fél év alatt, és mi nem
Szeretném azt írni, hogy onnantól minden más lett, de nem ez történt, és szerintem pont ez benne a hiteles. A szorongásom nem tűnt el.
A csendes esték még mindig nehezebbek nekem, mint másnak. Ami változott, az ennyi: ma már többnyire észreveszem, mi történik bennem, mielőtt cselekednék.
Amikor a férjem hallgatag, és bennem elindul a régi forgatókönyv, megpróbálok megállni egy pillanatra, és kimondani magamban: ez most a kötődési riadóm, nem a valóság. Néha sikerül, néha nem. Amikor sikerül, akkor kérdezgetés helyett azt mondom neki: látom, hogy fáradt vagy, én meg kicsit bizonytalan vagyok ma, jólesne este egy ölelés.
Elsőre borzasztó kínos volt így beszélni. Másodikra is. Mostanra a férjem is megtanulta, hogy ez nem számonkérés, hanem kapaszkodókérés, és valahogy ő is puhábban válaszol.
Érdekes módon a gyerekeimmel is megváltozott valami. Amikor a nagyobbik hisztizik vagy elutasító, már nem azt hallom ki belőle, hogy rossz anya vagyok, hanem azt, hogy egy kisember éppen tanulja kezelni az érzéseit, és nekem nem tökéletesen, csak elég jól kell mellette lennem. Ettől furcsa módon türelmesebb lettem, mert nem a saját megfelelésemért küzdök minden nehéz percben.
Két dolog segített még. Az egyik, hogy elkezdtem írni egy füzetbe, esténként két-három mondatot arról, mikor éreztem magam aznap biztonságban, és mikor kapcsolt be a riadó. Fél év távlatából visszalapozni olyan, mint egy térképen látni, honnan indultam.
A másik egy egészen apró reggeli szokás: a Cseppnyi fény női kártyacsomagból húzok egy lapot a reggeli kávé mellé, és aznap az a mondat a kapaszkodóm. Nekem, aki hajlamos vagyok mások megerősítéséből élni, sokat jelent, hogy a nap első jó mondatát magamtól kapom. Ha egyszerre többféle apró kapaszkodót adnál magadnak, érdemes megnézni a Szeretet csomag női önbizalom ajándékdobozt is.
És hogy mi nem változott? Nem lettem biztonságosan kötődő fél év alatt, és tudom, hogy talán évek kérdése, mire a mintáim igazán átrendeződnek.
Időközben elkezdtem pszichológushoz is járni, mert rájöttem, hogy van a történetemben néhány réteg, amit nem akarok egyedül bontogatni, és ezt egyáltalán nem érzem kudarcnak. Sőt, most már úgy gondolom, hogy segítséget kérni az egyik legfelnőttebb dolog, amit az ember a kapcsolataiért tehet.
Amit a történetemből magaddal vihetsz
Ha az én csütörtök estémben magadra ismertél, ezeket az apró lépéseket tudom tiszta szívvel ajánlani, mert nálam ezek működtek:
- Adj nevet a mintádnak. Már attól könnyebb, hogy tudod: ennek neve van, sokan élnek így, és nem jellemhiba.
- Figyeld meg a riadót, mielőtt cselekszel. Egyetlen mély levegő a kérdezgetés vagy a bezárkózás előtt is hatalmas lépés.
- Kérj kapaszkodót számonkérés helyett. A „mi bajod van velem" helyett a „jólesne most egy ölelés" egészen más beszélgetéseket nyit.
- Vezess esti pár mondatos naplót a biztonságos és a riasztó pillanatokról, mert a változást csak így fogod észrevenni.
- Tedd le az anyai bűntudatot. Elég jónak lenni elég, és a gyerekeidnek pont egy ilyen, önmagával békülő anyára van szüksége.
- Kérj segítséget, ha mélyebbre vinne az út. Egy jó szakember nem azt jelenti, hogy baj van veled, hanem hogy komolyan veszed magad.
A történetem nem nagy dráma, és pont ezért írtam le: a legtöbbünk élete ilyen apró, csendes felismerésekből áll. Ha most ott tartasz, ahol én azon a csütörtök estén, szeretném, ha tudnád, hogy nincs veled semmi baj, csak van egy mintád, ami valamikor megvédett, és aminek ma már nem muszáj engedelmeskedned.
Ha pedig jólesne egy mindennapi, kézzelfogható emlékeztető arra, hogy önmagadtól is kaphatsz megerősítést, nézd meg a Cseppnyi fény női kártyacsomagot. Nálam ott lapul a kávéfőző mellett, és a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel rendelheted meg, ha úgy érzed, neked is jót tenne egy ilyen reggeli cseppnyi fény.
