Szeptember elsején ott álltam az óvoda kapujában, kezemben a kisfiam jellel ellátott zsákjával, és azon kaptam magam, hogy nekem remeg jobban a kezem, nem az övé. Az óvodai beszoktatás előtt azt hittem, mindenre felkészültem: olvastam a cikkeket, kikérdeztem a barátnőimet, bevásároltam a váltóruhákat, mégis azon a reggelen derült ki, hogy a listáimból egyvalami maradt ki, mégpedig én magam. Ez a történet rólunk szól, Marciról és rólam, meg arról a néhány hétről, ami alatt mindketten megtanultunk valami fontosat az elengedésről.
Az óvodai beszoktatás első hete, amire semmilyen lista nem készített fel
Az első két napon még bent lehettem vele a csoportszobában, mert a mi óvodánk anyás beszoktatást tart, és emlékszem, milyen furcsa volt összecsukható kisszéken ülni a babakonyha mellett, miközben Marci a lábamhoz tapadva figyelte a többieket. Az óvó néni azt mondta, ne erőltessek semmit, csak legyek ott, és tényleg: a második nap végére a kisfiam már el-elmerészkedett az autókig, vissza-visszanézve, hogy ott vagyok-e még, én pedig minden visszanézésére bólintottam, mintha azt mondanám, itt vagyok, mehetsz.
A harmadik napon jött az első igazi próba, amikor az óvó néni javaslatára kimentem tíz percre az udvarra. Megmondtam Marcinak, hogy hová megyek és hogy visszajövök, mire ő elsírta magát, belekapaszkodott a nadrágomba, és nekem abban a pillanatban minden porcikám azt üvöltötte, hogy maradjak.
Mégis elindultam, mert az óvó néni tekintete azt üzente, hogy bízzak benne, és amikor tíz perc múlva visszaértem, Marci az asztalnál gyurmázott, az arcán még ott csillogtak a könnyek nyomai, de a keze már egy zöld dinoszauruszt formázott. Akkor értettem meg először, hogy a sírása nem azt jelenti, hogy baj van, hanem azt, hogy dolgozik benne valami, aminek ki kell jönnie.
A hét végére odáig jutottunk, hogy egy egész délelőttöt bent töltött nélkülem, én pedig hazamentem, leültem a konyhában, és életemben először nem tudtam, mit kezdjek magammal kilenc és tizenegy között. Azt hittem, felszabadult leszek, ehelyett sírtam egy sort a mosogató fölött, aztán felhívtam anyukámat, aki nevetve mondta, hogy ő három napig járkált az óvodánk körül, amikor engem szoktattak be. Jólesett hallani, hogy ez a furcsa, kettős érzés, a büszkeség és a hiány keveréke nem az én találmányom.
Közben kialakult a reggeli forgatókönyvünk is, mert hamar rájöttem, hogy Marcinak az segít a legtöbbet, ha a nap már az ágyból kikelve kiszámítható. Este együtt készítettük ki a ruháját, ő választhatta ki, melyik pólóban megy másnap, reggel pedig ugyanabban a sorrendben történt minden:
- öltözés,
- reggeli,
- cipő,
- kapu.
Útközben minden nap végigmondtuk, mi vár rá, reggelizel, játszol, ebédelsz, alszol, és utána jövök érted, és bár eleinte úgy éreztem magam, mint egy elakadt hanglemez, idővel láttam, hogy pont ez az ismétlődés ad neki kapaszkodót, mert a kicsik az időt nem órában mérik, hanem eseményekben.
Volt reggel, amikor már ő mondta fel helyettem az egészet a babakocsiban ülve, és akkor éreztem először, hogy a fejében épülni kezdett az a térkép, amin egyszer majd nélkülem is végig tud menni.
Amikor azt hittem, elrontottam: visszaesés az óvodai beszoktatás közepén
A második hét közepén, amikor már kezdtem azt hinni, hogy túl vagyunk a nehezén, Marci egyik reggel az ágyból sem akart kikelni, azt mondta, fáj a hasa, nem megy oviba, soha többé. Aznap éjjel kétszer ébredt, átkéredzkedett hozzánk, és visszakérte azt a cumit is, amit fél éve adott oda büszkén a cumitündérnek.
Ott ültem az ágya szélén hajnali háromkor, és végigfutott rajtam az összes önvád, ami csak létezik:
- túl korán kezdtük,
- rossz óvodát választottam,
- elrontottam valamit,
- megtörtem benne valamit.
Másnap reggel beszéltem az óvó nénivel, aki végighallgatott, aztán azt mondta, hogy amit látunk, az a beszoktatás legközepe, nem a kudarca. Elmondta, hogy a visszaesés szinte minden gyereknél megjelenik valamilyen formában, van, aki éjszaka ébredezik, van, aki dacosabb lesz, van, aki visszakéri a cumit, mert a sok új inger feldolgozásához visszanyúl a régi, biztonságot adó kapaszkodókhoz. Azt is mondta, és ezt azóta is sokszor felidézem, hogy a gyerek nem akkor mutatja meg a nehéz érzéseit, amikor baj van, hanem akkor, amikor biztonságban érzi magát, vagyis Marci éppen azért tudott otthon összeomlani, mert otthon mert.
Ez a beszélgetés fordulópont volt, de nem azért, mert Marci másnaptól vidáman szaladt volna be a csoportba, hanem azért, mert én kezdtem másképp nézni a reggeleinkre. Nem teszteredménynek láttam már a sírást, amiből az derül ki, hogy hányas anya vagyok, hanem időjárásnak, ami jön és megy, és amit nem nekem kell megállítanom, csak mellette állnom, amíg elvonul.
Mi segített nekünk a legnehezebb napokon
Visszanézve három dolog billentette át a mi óvodai beszoktatás történetünket a túlélésből valami szelídebb mederbe. Az első a búcsúrituálénk lett: kitaláltunk egy saját mozdulatsort, puszi a homlokra, ölelés, aztán összeérintettük a tenyerünket, és azt mondtam, a kezemben viszlek, ő meg azt, hogy én is.
Ugyanaz a négy mozdulat, minden reggel, és láttam rajta, hogy a kiszámíthatóság jobban megnyugtatja, mint bármilyen hosszas vigasztalás. Ha jólesne ilyen apró reggeli kapaszkodó kettőtöknek, a Lélekmorzsák az első óvodás napokra üzenetei pont ezekhez a kapuban töltött pillanatokhoz készültek.
Megtanultam azt is, hogy utána nem fordulok vissza, mert az első héten kétszer is visszaszaladtam egy utolsó puszira, és csak utólag értettem meg, hogy ezzel kétszer szakítottam fel azt, ami már kezdett összezárulni.
A második a délutáni fogadás megváltoztatása volt. Eleinte már a kapuban kérdésekkel árasztottam el, hogy mi volt, kivel játszott, sírt-e, evett-e, ő pedig csak hallgatott. Aztán egy cikkben olvastam, hogy a gyerekek sokszor nem szavakkal hozzák haza a napjukat, és elkezdtem mást csinálni: érkezéskor csak leguggoltam, megöleltem, és hagytam, hogy ő szóljon először. A történetek így is megérkeztek, csak később, fürdetés közben, vacsoránál, elalvás előtt, amikor már biztonságban kibukhattak belőle.
A harmadik pedig az esti pár percünk lett, amit csak kettesben töltöttünk. Akkoriban kaptuk ajándékba az Anya+ovis csomagot, és eleinte kételkedtem, hogy egy hároméves mit kezd majd megerősítő kártyákkal, de meglepett minket: minden este húztunk egyet-egyet, és a kártya mondata sokszor pont kinyitotta azt a beszélgetést, ami magától nem indult volna el, neki a bátorságról, nekem arról, hogy az elengedés is a szeretet egyik formája. Nem varázsszer volt, hanem ürügy az összebújásra, és pont erre volt szükségünk.
Amit ma már tudok, és szeretném, ha te is tudnád
Marci ma már úgy szalad be reggelente a csoportba, hogy néha a puszit is nekem kell utána vinnem, és bevallom, kicsit fáj is ez a könnyedség, de jó fajta fájás. Ha most kezdenénk újra az egészet, ezeket mondanám el magamnak előre:
- A gyereked sírása nem rólad állít ki bizonyítványt, hanem az alkalmazkodás munkájának hangja, és el fog csendesedni, a saját tempójában.
- A visszaesés nem kudarc, hanem a folyamat része: az éjszakai ébredések, a kapaszkodás, a régi szokások visszatérése mind átmeneti.
- A rövid, kiszámítható búcsú többet ér, mint a leghosszabb vigasztalás, és a megígért visszaérkezés betartása a legerősebb bizalomépítő.
- A te érzéseid is számítanak: a hiány, a bűntudat, a furcsa üresség mind normális, és segít, ha beszélsz róla valakivel.
- Ha hetek múlva sem enyhül a szorongás, akár a tiéd, akár az övé, a védőnő, a gyermekorvos vagy egy pszichológus nem ítélkezni fog, hanem segíteni.
És talán a legfontosabb: nem kell tökéletesen csinálnod. Én sem csináltam tökéletesen, visszaszaladtam, kérdésekkel árasztottam el, sírtam a mosogató fölött, és Marci mégis, mindezzel együtt, megérkezett az óvodába. A gyerekeknek nem hibátlan anyára van szükségük, hanem olyanra, aki ott van, aki visszajön, és aki este magához öleli őket, akkor is, ha aznap mindketten elfáradtak.
Ha most állsz a kapu előtt
Ha a ti óvodai beszoktatás időszakotok még csak most kezdődik, kívánom, hogy legyél magadhoz ugyanolyan megengedő, mint amilyen a gyerekedhez vagy.
Ha pedig jólesne egy közös esti kapaszkodó kettőtöknek, nézd meg az Anya+ovis csomagot, nekünk sokat adott azokban a hetekben. Ha kipróbálnád, a CSEPP10 kóddal 10% kedvezményt kapsz. Lassan, apránként könnyebb lesz, hidd el annak, aki már a kapun kívülről integet.
