Ez a történet kitalált, de lehet, hogy ismerős lesz. Réka harminckilenc éves, két gyerek édesanyja, és egy átlagos keddi estén találkozunk vele először, este fél tízkor, amikor a konyhapultnak támaszkodva állva eszi meg a vacsora maradékát.
A hálanapló szó ekkor még semmit nem jelent neki, legfeljebb annyit, hogy valami, amit az interneten szoktak emlegetni szép fotók alatt, és amire neki, gondolja, se ideje, se ereje, se oka nincsen. Pedig néhány hónappal később éppen egy ilyen füzet lesz az, ami picivel, lassan, de érezhetően másmilyenné teszi az estéit.
Az este, amikor minden sok volt
Aznap Réka hajnali negyed hétkor kelt, mert a kisebbik gyerek rosszat álmodott, és átjött hozzájuk aludni, könyökkel a bordái között. Aztán jött a szokásos reggel, az elveszett tornazsák, a munka, ahol egy határidő miatt a kávéját is a monitor előtt itta meg, a délutáni logisztika az edzéssel és a különórával, a vacsora, a fürdetés, a mese, és a mese utáni „még egy mese". Mire mindenki elaludt, Réka ott állt a konyhában, és azt érezte, amit mostanában olyan sokszor: hogy az egész napja másoké volt, és belőle estére nem maradt semmi.
Leült a kanapéra, kezébe vette a telefont, és csak görgetett. Nem is figyelt arra, amit lát, csak zsibbadt. Fél tizenkettőkor feküdt le azzal a rossz érzéssel, hogy megint elpazarolta az egyetlen szabad óráját, és holnap ugyanez jön újra.
Fontos kimondani: ebben semmi szégyellnivaló nincs, és Réka nem csinált semmit rosszul. Egy kimerült ember este nem önfejlesztésre vágyik, hanem arra, hogy végre ne kelljen senkinek megfelelnie. A görgetés nem jellemhiba, hanem tünet, annak a jele, hogy valaki régóta többet ad, mint amennyi visszaérkezik hozzá.
Egy füzet a konyhapulton: így került hálanapló Réka életébe
A fordulat nem volt látványos. Réka legjobb barátnője, Judit, egy októberi születésnapon egy egyszerű, pöttyös füzetet adott neki, és csak annyit mondott hozzá, hogy ő fél éve minden este beleír három mondatot arról, ami aznap jó volt, és hogy neki ez valamiért sokat segít.
Nem tartott kiselőadást, nem küldött cikkeket, csak odaadta a füzetet, és hozzátette, hogy ha Rékának nem való, használja bevásárlólistának, az is megtiszteltetés egy füzetnek. Ha te is adnál valakinek ilyen csendes figyelmességet, egy hasonló hangulatú női ajándékdoboz is lehet ilyen ajándék.
A füzet két hétig érintetlenül állt a konyhapulton. Aztán egy különösen nehéz este, amikor Réka megint a telefonnal a kezében ült, és véletlenül a saját tükörképét látta meg a sötét képernyőn, valamiért eszébe jutott Judit mondata.
Fogta a füzetet, és leírta élete első hálanapló-bejegyzését, ami így szólt: „1. A kávé reggel meleg volt, mire megittam. 2. Bence magától mondta, hogy szeret. 3. Judit füzete." Ennyi volt, nem több. Nem érzett tőle semmi különöset, talán csak egy egészen halvány, alig észrevehető melegséget annál a mondatnál, hogy „magától mondta".
Másnap nem írt. Harmadnap megint írt. A hálanapló az első hetekben ilyen volt nála: foghíjas, esetleges, néha kötelességszerű.
Volt este, amikor csak annyit írt be, hogy „ma nem tudok mit írni, de itt vagyok". Később azt mondta, talán ez volt a legfontosabb mondat az egész füzetben, mert akkor értette meg, hogy ezt a naplót nem lehet elrontani.
Amikor a hálanapló nehéz: a kihagyott napok és a dac
Mert voltak rossz hetek is, erről őszintén kell beszélni. November közepén a kisebbik gyerek kétszer volt lázas, Réka munkahelyén átszervezés ment, és a füzet tíz napig ki sem nyílt.
Amikor újra kézbe vette, először dühös volt rá. Azt érezte, hogy ez az egész hála-dolog gúnyt űz belőle, mert mégis mi a fenéért legyen hálás az, aki hetek óta négy-öt órákat alszik.
Aznap este ezt írta be: „Ma semmiért nem vagyok hálás. Talán a teafiltérért." És valami furcsa módon ettől a dacos, félig mérges mondattól könnyebb lett, mert kiderült, hogy a füzet ezt is elbírja.
Itt érdemes megállni egy mondatra. Ha valaki úgy érzi, hogy hetek, hónapok óta tartósan üres, ingerlékeny, kimerült, és már az sem hoz örömöt, ami régen igen, akkor annak nem egy füzet az elsődleges válasza, hanem egy beszélgetés, jó esetben szakemberrel, pszichológussal vagy terapeutával.
Réka történetében a hálanapló nem gyógymód volt, hanem egy kis kapaszkodó, és a kettő nem ugyanaz. A napló senkinek nem helyettesíti a segítséget, legfeljebb segíthet észrevenni, hogy szüksége van rá.
Hálanapló három hónap után: mi változott, és mi nem
Januárban, úgy három hónappal az első bejegyzés után, Réka egy vasárnap délután visszalapozott a füzet elejére, és meglepődött. Nem azon, hogy mennyi mindenért volt hálás, hanem azon, hogy mennyi mindent elfelejtett volna a füzet nélkül.
A bejegyzések között ott volt:
- egy köd ülte reggeli séta,
- egy váratlan dicséret a főnökétől,
- egy este, amikor a nagyobbik gyerek segített megteríteni kérés nélkül,
- egy szomszédasszony, aki befogadta a csomagját.
Külön-külön mind apróság, együtt mégis kirajzoltak valamit, amit Réka a kanapén görgetve sosem látott: hogy a napjaiban a fáradtság mellett végig ott volt egy csendes, vékony jó réteg is, csak este, kimerülten, már nem volt szeme hozzá. Ha a gyerekeddel közösen szeretnétek ilyen apró jó pillanatokat gyűjteni, ebben egy anya-gyerek megerősítő csomag is segíthet.
Mi változott tehát? Nem a körülmények. Réka ugyanannyit dolgozott, a gyerekek ugyanúgy betegek lettek néha, és az esték ugyanolyan rövidek maradtak.
Ami változott, az ennél kisebb és ennél fontosabb: az este utolsó negyedórája. A nap már nem a görgetés zsibbadásával ért véget, hanem három leírt mondattal, és Réka észrevette, hogy valamivel könnyebben alszik el, mert elalvás előtt nem a másnapi teendők pörögtek a fejében, hanem az a néhány dolog, amit épp leírt. Észrevette azt is, hogy napközben néha már előre gyűjt, hogy egy jó pillanatnál átfut rajta a gondolat, hogy „ezt ma este beírom", és ettől a pillanat egy kicsit hosszabb lesz, mint amilyen magától lett volna.
És ami nem változott, azt is mondjuk ki: Réka nem lett felhőtlenül boldog, nem lett türelmesebb minden helyzetben, és voltak továbbra is esték, amikor a füzet kinyitatlan maradt. A hálanapló nem írta át az életét, csak adott neki egy helyet, ahol minden este találkozhatott a saját napjával. Idővel kiderült, hogy ez a hely sokat ér.
Judit egyszer megkérdezte tőle, hogy megérte-e a pöttyös füzet. Réka sokáig gondolkodott a válaszon, mert nem akart túlozni, és végül azt mondta, hogy a füzet nem tett csodát, de visszaadott neki valamit, amiről nem is tudta, hogy elveszett: azt az érzést, hogy a napjai nemcsak megtörténnek vele, hanem hozzá is tartoznak.
Hogy az este nem egy üres folyosó az elalvás felé, hanem egy hely, ahol ő is ott van. És hogy ezért a néhány percért már régóta tartozott saját magának.
Ha magadra ismertél: néhány csendes ötlet az induláshoz
Réka története kitalált, de a benne lévő fáradtság nagyon is valódi, és ha olvasás közben magadra ismertél, talán neked is jólesne egy ilyen esti kapaszkodó. Íme egy pici, megengedő kezdőcsomag:
- Szerezz egy füzetet, ami kéznél van ott, ahol az estéid végzed, és ne várd meg a „tökéletes" naplót.
- Írj három rövid mondatot arról, ami aznap jó volt, és ha ez sok, írj egyet.
- A rossz napokon is nyisd ki, és engedd meg magadnak az olyan bejegyzéseket is, hogy „ma minden nehéz volt".
- A kihagyott napokat ne pótold és ne bánd, egyszerűen folytasd.
- Havonta egyszer lapozz vissza, mert a hatás nagy része ott, a visszaolvasásban lakik.
- Ha az üresség tartós, és a füzet sem segít, az nem kudarc, hanem jelzés, és ilyenkor egy szakember megkeresése a legjobb következő lépés.
Rékának egy idő után az segített a legtöbbet, hogy az írás előtt húzott egy lapot egy megerősítő kártyacsomagból, mert a kártyán lévő mondat olyan volt, mintha valaki más kezdené el helyette az estét, és neki már csak folytatnia kellett. Ha neked is jólesne egy ilyen szelíd indítás, a Cseppnyi fény női kártyacsomagot pont erre az esti pillanatra találták ki.
Ha szeretnéd kipróbálni, itt találod a Cseppnyi fény női kártyacsomagot, és a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel viheted haza, hogy az estéid végén te is találkozhass a saját napoddal.
