Ez a történet Eszteré, aki sokáig a falra mászott attól a mondattól, hogy gondolkodj pozitívan. A története fiktív, de szerintem nagyon sok nő magára ismer majd benne, mert arról szól, milyen az, amikor a pozitív gondolkodás nem segítségként, hanem elvárásként érkezik az életünkbe, és arról is, hogyan lehet belőle mégis, lassan, valami saját és élhető. Ha te is jártál már úgy, hogy a jó szándékú tanácsok inkább fárasztottak, mint emeltek, olvass tovább.
A tél, amikor minden egyszerre lett sok
Eszter harmincnyolc éves volt azon a télen, két gyerek, egy félállásból visszaépített karrier, egy éppen felújítás alatt álló lakás és egy édesanya, aki a kórházból hazakerülve hetekig az ő segítségére szorult. Kívülről minden működött, az uzsonnás dobozok reggelente megteltek, a határidők nagyjából teljesültek, a virágok a párkányon nem száradtak ki. Belülről viszont Eszter úgy érezte magát, mint egy telefon, ami már reggel hét százalékon van, és valahogy mégis ki kell húznia estig.
A legrosszabbak nem is a feladatok voltak, hanem a csend nélküli fej. Az a folyamatos belső zúgás, hogy mit felejtett el, kinek nem írt vissza, mit kellett volna másképp csinálnia. Éjjel kettőkor azon kapta magát, hogy a plafont bámulja, és azon gondolkodik, hogy más nők ezt hogyan bírják, mert látszólag mindenki bírja, csak ő nem.
„Gondolkodj pozitívan!", mondták, és Eszter legszívesebben sikított volna
Aztán jöttek a tanácsok.
- A kolléganő a kávégépnél, aki szerint csak a hozzáálláson múlik minden.
- Az ismerős, aki szerint Eszter bevonzza a rosszat, ha folyton a problémákról beszél.
- És a közösségi média, tele ragyogó idézetekkel arról, hogy a boldogság döntés kérdése, mintha Eszter egyszerűen csak rossz döntéseket hozna minden reggel hat órakor.
A pozitív gondolkodás ezekben a hónapokban Eszter számára egyet jelentett azzal, hogy az érzései nem érvényesek. Hogy a fáradtsága illetlenség, a szomorúsága hiba, amit sürgősen ki kell javítani.
Amikor a barátnője egy nehéz beszélgetés közepén azt mondta neki, hogy nézd a jó oldalát, Eszter úgy érezte, mintha becsuktak volna előtte egy ajtót. Nem vigaszt kapott, hanem feladatot: legyél már végre jobb kedvű, mert a rosszkedved másoknak kényelmetlen.
Ma már tudja, hogy ennek a jelenségnek neve is van, a pszichológusok mérgező pozitivitásnak hívják, amikor a derű elvárássá válik, és nem marad hely a valódi érzéseknek. Akkor csak annyit tudott, hogy minden egyes „gondolkodj pozitívan" után egy kicsit magányosabbnak érezte magát.
A fordulópont, ami nem volt látványos
Nem történt semmi filmbe illő. Nem volt összeomlás a bevásárlóközpont közepén, sem megvilágosodás egy hegytetőn.
Egy szürke februári délutánon Eszter a rendelőben ült az édesanyja kontrollvizsgálatára várva, és a váróterem zajában egyszer csak azt vette észre, hogy sír. Csendben, szinte mellékesen, ahogy az ember akkor sír, amikor már nagyon régóta kellene.
Aznap este hosszan beszélgetett a férjével, és pár héttel később bejelentkezett egy pszichológushoz. Ezt fontos kimondani, mert Eszter sokáig halogatta, mintha a segítségkérés azt bizonyítaná, hogy tényleg vele van a baj.
Pedig nem ezt bizonyította, hanem azt, hogy komolyan veszi magát. A terapeutája volt az első ember, aki nem azt mondta neki, hogy gondolkodjon pozitívan, hanem azt kérdezte tőle, hogy mikor engedte meg magának utoljára, hogy rosszul legyen valamitől.
Ez a kérdés fordított meg valamit. Kiderült, hogy Eszter haragudott a pozitív gondolkodásra, miközben igazából arra a torz változatára haragudott, amit kapott: a letagadós, elhallgattatós, mosolykényszeres változatra.
Arra, amelyik azt üzeni, hogy az érzéseid rosszak. A terapeutája segített neki meglátni, hogy létezik egy másik út is, ahol először helyet kap az, ami nehéz, és csak utána, mellé, kerül oda az, ami jó.
Ahogy a pozitív gondolkodás lassan az övé lett
Az első saját gyakorlata egészen kicsi volt. Esténként, fogmosás után, megállt egy percre a konyhában, és megkereste a nap egyetlen jó pillanatát.
Nem hazudott magának nagy boldogságot, csak megkereste, ami tényleg ott volt: a kisfia félrecsúszott sapkáját, ami miatt elnevette magát, a buszt, ami pont akkor jött, a levest, ami jól sikerült.
Eleinte erőltetettnek érezte, és volt olyan este, amikor csak annyit tudott mondani, hogy ma nem volt jó pillanat, és ennyi, holnap újra megnézzük. A terapeutája szerint pont ez a megengedés különböztette meg a gyakorlatát attól a fajta kényszeres derűtől, amitől korábban a falra mászott.
Aztán a perc lassan kettő lett, a kettőből szokás. Eszter elkezdte észrevenni, hogy a figyelme, amit évekig kizárólag a hibák és a veszélyek vontak magukhoz, picivel gyakrabban talál rá magától is a jóra.
Nem lett tőle könnyebb az élete, az édesanyja továbbra is segítségre szorult, a munkahelyi határidők nem tűntek el. De ő másképp volt jelen bennük, kevésbé szorító mellkassal, és esténként már nem érezte úgy, hogy a napja csak egy túlélt akadálypálya volt.
A születésnapjára a húgától kapott egy dobozt, benne kártyákkal, mindegyiken egy-egy mondat nőknek, önbizalomról, önelfogadásról. A régi Eszter valószínűleg a fiókba tette volna, az új viszont kíváncsi volt. Azóta minden reggel húz egyet a Cseppnyi fény női kártyacsomagból a kávéja mellé, és azt mondja, nem azért szereti, mert a kártyák megoldják a napját, hanem azért, mert minden reggel emlékeztetik arra a fajta pozitív gondolkodásra, amit ő választott: arra, amelyikben önmagához kedvesen, de őszintén beszél.
Amit Eszter ma másképp mond, mint régen
Ha ma valaki nehéz időszakban azt kérdezi tőle, hogy mit gondol a pozitív gondolkodásról, Eszter már nem legyint és nem is lelkesedik, hanem körülbelül ezt mondja. A pozitív gondolkodás nem az, hogy letagadod, ami fáj. Az a változat, amelyik ezt kéri tőled, nem segítség, hanem teher, és jogosan bosszant.
A működő változat azzal kezdődik, hogy megengeded magadnak az összes érzésedet, és csak utána, mellé, tanulod meg észrevenni azt is, ami jó. Lassan, idővel, kihagyott napokkal együtt.
És ha valaki most ott tart, ahol ő tartott azon a télen, akkor hozzáteszi azt is, hogy a segítségkérés nem kudarc. Ha a sötét időszak hosszúra nyúlik, ha a szorongás vagy a kimerültség hetek óta nem enged, egy pszichológus vagy terapeuta megkeresése nem azt jelenti, hogy elromlottál, hanem azt, hogy fontos vagy magadnak.
Eszter számára a legnagyobb meglepetés talán az volt, hogy a változás nem akkor jött, amikor erőlködött, hanem amikor abbahagyta az erőlködést. Amíg azt várta magától, hogy minden nap hálás és derűs legyen, addig minden este kudarcot könyvelt el, és a kudarc pont azt a sötétséget táplálta, amiből szabadulni próbált. Amikor viszont megengedte magának, hogy legyenek rossz napjai, a jó pillanatok elkezdtek maguktól megjelenni, apránként, mint amikor a szem lassan hozzászokik a félhomályhoz, és egyre többet lát ugyanabban a szobában.
Ha magadra ismertél: így indulhatsz el te is
Eszter útjából néhány dolog szinte bárkinek átemelhető, ezért összegyűjtöttük a legfontosabbakat:
- Először az érzés, aztán a fény: nevezd meg, ami nehéz, mielőtt a jót keresnéd, mert a kettő csak együtt működik.
- Esténként keresd meg a nap egyetlen valódi jó pillanatát, és ha nincs, azt is mondhatod ki, holnap újra próbálod.
- Figyeld meg, kitől és milyen formában kapod a „gondolkodj pozitívan" üzeneteket, és engedd meg magadnak, hogy a nyomasztó változatokra nemet mondj.
- Keress egy kis reggeli kapaszkodót, egy mondatot, egy kártyát, egy sort a naplódban, ami a saját, megengedő hangodra emlékeztet.
- Ha hosszan tart a mélypont, kérj segítséget szakembertől, mert ez az önmagadról való gondoskodás legbátrabb formája.
Ha pedig szeretnél egy olyan reggeli társat, amilyet Eszter is talált, nézd meg a Cseppnyi fény női kártyacsomagot, és a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel rendelheted meg. Nem ígér csodát, csak egy cseppnyi fényt minden reggelre, a te tempódban.
