Andrea harmincnyolc éves, két gyerek édesanyja, és amikor először mondta ki hangosan a fürdőszobatükör előtt, hogy „értékes vagyok", elnevette magát. Nem felszabadult nevetés volt, inkább az a fajta, amivel az ember a saját zavarát takarja el.
A pozitív megerősítések addig csak idézetek voltak neki, amiket görgetés közben látott, szép betűkkel, naplementés háttérrel, és mindig úgy érezte, hogy ezek másoknak szólnak. Olyan nőknek, akik reggel jógáznak, akiknek mindig tiszta a konyhapultjuk, és akik sosem kiabálnak, amikor a gyerek hetedszer sem veszi fel a cipőjét.
Ez a történet arról szól, hogyan lett ezekből az idegen mondatokból, nagyon lassan, Andrea reggeleinek természetes része. Andrea kitalált alak, de a története sok nőé, talán részben a tiéd is.
Az este, amikor a saját hangját meghallotta
Az egész egy szerda estével kezdődött, semmi különössel. A gyerekek végre aludtak, a mosogatógép zúgott, Andrea pedig a konyhaasztalnál ült a kihűlt teája fölött, és gondolatban végigfutott a napján. A futás inkább botladozás volt:
- elfelejtette befizetni az úszásbérletet,
- ingerülten szólt rá a nagyobbik gyerekre,
- a munkahelyi megbeszélésen pedig megint nem mondta el az ötletét, mert mire összeszedte a bátorságát, már témát váltottak.
És akkor meghallotta. Nem először mondta magának, de először hallotta meg igazán, ahogy a fejében egy hang azt mondja: „Ez is rád vall. Soha semmit nem csinálsz rendesen." Megállt benne valami.
Ha a legjobb barátnője ülne itt egy ugyanilyen nap után, jutott eszébe, soha, semmilyen körülmények között nem mondana neki ilyet. Akkor magának miért mondja?
Aznap este nem történt semmi látványos. Csak elmosta a bögrét, lefeküdt, és elalvás előtt ott motoszkált benne a kérdés, hogy vajon meg lehet-e tanulni másképp beszélni önmagunkkal.
Az első próbálkozások, és a belső szemforgatás
Andrea úgy állt neki, ahogy mindennek szokott: alaposan. Olvasott a pozitív megerősítések módszeréről, kiírt magának néhány mondatot, és elhatározta, hogy minden reggel elmondja őket a tükör előtt.
Az első reggel volt a nevetés. A második reggel a belső szemforgatás: miközben kimondta, hogy „szeretem és elfogadom magam", egy másik hang azonnal rávágta, hogy „na persze". A harmadik reggel majdnem feladta.
Ami visszatartotta, az egy apró felismerés volt. Észrevette, hogy nem maga a mondat a baj, hanem a távolság. A „szeretem és elfogadom magam" olyan messze volt attól, ahogy éppen érzett, hogy a belseje egyszerűen visszadobta, mint egy rosszul címzett levelet.
Ezt egyébként kutatók is leírták már: a Waterloo Egyetem pszichológusai, Joanne Wood és munkatársai azt találták, hogy a túl nagy, hihetetlen pozitív mondatok éppen azoknál tudnak visszaütni, akiknek az önértékelése éppen mélyponton van. Andrea ezt akkor még nem tudta, csak azt érezte, hogy kisebb lépés kell.
Így lett a „szeretem magam"-ból ez: „Ma megpróbálok egy picivel kedvesebb lenni magamhoz." Ez már nem váltott ki tiltakozást.
Nem volt benne semmi nagyszabású, és pont ettől vált kimondhatóvá. Az első héten ennyi volt az egész gyakorlata, egyetlen megengedő mondat, fogmosás után, miközben a folyosón már hangosodott a reggeli gyerekzsivaj.
Ahogy a megerősítések lassan helyet találtak a reggelekben
A változás nem úgy jött, ahogy a filmekben. Nem volt nagy pillanat, fordulópont, könnyes tükörjelenet. Inkább apró, alig észrevehető elmozdulások voltak.
Az első az volt, hogy Andrea egy reggel azon kapta magát, hogy várja a mondatát. Nem kötelességként, hanem úgy, ahogy az ember a reggeli kávéja első kortyát várja. Addigra már nem ugyanazt ismételte: vasárnap esténként kiválasztott a hétre néhány mondatot, és reggelente azt vette elő, amelyikre aznap szüksége volt.
A második elmozdulás a nehéz pillanatokban jött. Egy délután, amikor a kisebbik gyerek hisztije a bolt közepén érte utol, és Andrea érezte, hogy mindjárt elönti a szégyen és a tehetetlenség, váratlanul bekúszott a reggeli mondata: „Nehéz helyzetben is mellette tudok maradni. És magam mellett is."
Nem oldott meg semmit, a hiszti hiszti maradt. De Andrea nem tetézte a helyzetet azzal, hogy közben magát is ostorozza, és hazafelé a kocsiban már nem a „milyen anya vagyok én" járt a fejében, hanem az, hogy mindketten elfáradtak, és otthon majd lesz egy közös mese.
A harmadik elmozdulást a férje vette észre, hónapokkal később. Egy elrontott munkahelyi prezentáció után Andrea a vacsoránál azt mondta: „Nem sikerült jól, és ez rosszul esik. De holnap megnézem, mit csinálnék másképp."
A férje letette a villát, és megkérdezte, hogy mi történt vele, mert egy éve még napokig rágta volna magát ugyanezen. Andrea elgondolkodott, és csak annyit mondott: gyakorolok.
Idővel a megerősítések átszivárogtak a család reggeleibe is. A nagyobbik gyerek egyszer meglátta a tükörre ragasztott cetlit, és megkérdezte, az mi. Andrea elmagyarázta, hogy ez egy mondat, ami segít neki kedvesebben gondolni magára.
A gyerek vállat vont, és annyit mondott: „Az jó." Két héttel később Andrea egy gyerekkézzel írt cetlit talált a gyerekszoba ajtaján: „Én ügyes vagyok a legóban." Akkor értette meg, hogy nem csak magának tanulja ezt.
Ekkoriban kapta meg egy barátnőjétől születésnapjára a Cseppnyi fény női kártyacsomagot, és őszintén meglepte, mennyit segít, hogy nem neki kell minden héten új mondatokat kitalálnia: reggelente csak húz egy lapot, és a kártya olyan gondolatokat ad a kezébe, amilyeneket magától talán sosem fogalmazott volna meg. Ha pedig te adnád tovább ezt az élményt valakinek, akit szeretsz, a Szeretet ajándékdoboz hasonló, gondosan válogatott mondatokkal érkezik.
Amit Andrea ma másképp tud a pozitív megerősítésekről
Ha ma megkérdeznéd Andreát, mit tanult, valószínűleg nem beszélne átalakulásról vagy új életről, mert nem ez történt. A belső kritikus hangja nem tűnt el, csak már nem ő az egyetlen hang. Van mellette egy másik is, halkabb, de egyre megbízhatóbb, és a kettő közül egyre gyakrabban a kedvesebbnek hisz.
Andrea azt is megtanulta, hogy vannak napok, amikor a megerősítések kevésnek bizonyulnak, és hogy ez nem kudarc. Amikor tavaly ősszel hetekig tartó nyomott időszakba került, nem a kártyáitól várta a megoldást, hanem elment néhány alkalomra egy pszichológushoz, és máig úgy gondolja, hogy ez volt az egyik legjobb döntése.
A megerősítések kísérők, nem gyógymódok, és pont ettől lehet hosszú távon megbízni bennük.
És ha valamit üzenne annak a nőnek, aki a tükör előtt áll az első, kínosan idegen mondatával, az ez lenne: a nevetés, a szemforgatás, a „na persze" mind hozzátartozik a kezdethez. Nem azt jelenti, hogy nálad nem működik. Azt jelenti, hogy elkezdted.
Van még valami, amit Andrea fontosnak tart elmondani: a megerősítések nála nem helyettesítették az embereket, hanem közelebb vitték hozzájuk. Amikor kevésbé volt szigorú magához, könnyebben kért segítséget a férjétől, türelmesebb lett a kollégáival, és a barátnőivel folytatott beszélgetésekben is gyakrabban mert őszinte lenni. A magunkhoz szóló kedvesebb hang, úgy tűnik, kifelé is hallatszik, és ez talán a megerősítések legszebb, legkevésbé várt mellékhatása.
Ha te is most kezdenéd: Andrea három tanácsa
Andrea története fiktív, de a tapasztalatok, amikből összeállt, nagyon is valóságosak. Ha szeretnéd kipróbálni, amit ő végigjárt, ezt a három dolgot érdemes magaddal vinned:
- Kezdd kisebb mondattal, mint gondolnád. Ne azt mondd, amit érezni szeretnél öt év múlva, hanem azt, ami ma még éppen hihető. A „picivel kedvesebb leszek magamhoz" jobb kezdet, mint a „szeretem magam".
- Kösd meglévő szokáshoz. Fogmosás, kávéfőzés, a gyerekek elindítása utáni első csendes perc. A megerősítéseknek nem külön idő kell, hanem egy már létező pillanat.
- Ne várd a nagy fordulatot. Apró elmozdulásokat keress: egy hiba után hamarabb állsz fel, egy nehéz percben eszedbe jut a mondatod. Ezekből épül fel lassan minden.
Ha pedig szeretnéd, hogy a kezdéshez kéznél legyenek gondosan megfogalmazott, hihető mondatok, amelyeket reggelente csak elő kell húznod, megtalálod őket a Cseppnyi fény női kártyacsomagban, amelyet a CSEPP10 kóddal most 10% kedvezménnyel rendelhetsz meg. Lehet, hogy az első lap még idegennek tűnik majd. Andrea szerint pont így kell lennie.
