Kata kedd este fél tizenegykor ül a konyhában, előtte egy bögre kihűlt tea, a gyerekek végre alszanak, a mosogatógép halkan zúg, és ő ahelyett, hogy fellélegezne, a telefonját görgeti, és nézi, ahogy mások élete csupa fény, csupa rend, csupa mosolygós családi fotó. Az önértékelés szó valószínűleg eszébe sem jutna, ha megkérdeznénk, mi nyomja a szívét, ő csak annyit mondana, hogy fáradt, és hogy valahogy sosem érzi úgy, hogy eleget tett volna. Pedig amit Kata él meg ezen a kedd estén, az nagyon sok magyar nő és édesanya közös, kimondatlan tapasztalata, és éppen ezért érdemes egyszer végre hangosan beszélni róla.
Reggel hat óra, és máris elmaradásban
Kata napja úgy kezdődik, hogy mire kinyitja a szemét, a fejében már sorakozik a lista, az oviba vinni való váltóruha, a délutáni szülői értekezlet, a munkahelyi határidő, az anyukájának ígért telefon, és valahol a lista legalján, szinte láthatatlanul, ő maga. Mire elindul otthonról, már történt egy kisebb reggeli csata a fogmosás körül, és Kata a kocsiban ülve azon kapja magát, hogy egy hang a fejében pontosan felmondja az aznapi első ítéletet, hogy más anyák biztosan nyugodtabban csinálják, hogy ő túl türelmetlen, hogy egy igazán jó anya nem emelné fel a hangját reggel hét előtt. Ez a hang nem kiabál, nem drámai, inkább olyan, mint egy halk rádió, ami egész nap szól a háttérben, és éppen ettől olyan fárasztó, mert Kata már észre sem veszi, hogy hallgatja, csak azt érzi este, hogy üres, és hogy valamiért megint nem volt elég.
Honnan jön a hang, amely az önértékelésünket koptatja
Ha Kata története ismerős, akkor fontos tudnod, hogy ez a belső hang nem veled született, és nem is az igazságot mondja, hanem tanult mondatokat ismételget. Összegyűjtötte őket az évek alatt, egy régi tanári megjegyzésből, egy szülői elvárásból, amely talán szeretetből fakadt, mégis súlyként maradt meg, a magazinok és a közösségi média tökéletes anyaképéből, és abból a csendes társadalmi üzenetből, hogy egy nő akkor értékes, ha mindenkiről gondoskodik, lehetőleg úgy, hogy közben nem kér semmit. A pszichológia ezt a jelenséget a belső kritikus hangjaként emlegeti, és azt is tudjuk róla, hogy eredetileg védeni próbált, hibák előrejelzésével, folyamatos készenléttel, csak közben észrevétlenül átvette az irányítást az önértékelésünk felett.
Nem vagy hibás azért, mert ez a hang megszólal benned, ahogy Kata sem az, hiszen senki sem választja magának a belső kritikusát, de felnőttként már lehet választásunk abban, hogy mennyire hisszük el, amit mond.
Az összehasonlítás csapdája, az önértékelés leggyorsabb tolvaja
Azon a bizonyos kedd estén Kata a telefonján egy régi csoporttársa fotóit nézi, aki látszólag könnyedén visz három gyereket, egy vállalkozást és egy makulátlan nappalit, és Kata gyomra minden egyes kép után egy kicsit jobban összeszorul. Az összehasonlítás csapdája abban rejlik, hogy sosem igazságos, mert a saját életünk kulisszák mögötti valóságát hasonlítjuk mások gondosan megvilágított színpadképéhez, a magunk fáradt keddjét valaki más legszebb pillanatához.
Kristin Neff amerikai kutató munkáiból azt is tudjuk, hogy az az önértékelés, amely mások legyőzésére, a folyamatos megfelelésre és összehasonlításra épül, törékeny marad, mert mindig ki van szolgáltatva a következő kudarcnak, a következő görgetésnek, a következő tökéletesnek tűnő fotónak. Ami tartást ad, az nem az, hogy jobbnak látjuk magunkat másoknál, hanem az, hogy hibáinkkal együtt is mellé tudunk állni önmagunknak, ahogy egy jó barátnő tenné.
A szerda délután, amikor Kata meghallotta a saját hangját
Aztán egy egészen hétköznapi szerda délutánon történt valami, ami Katában mélyebb nyomot hagyott, mint bármelyik okos cikk, amit a témában valaha olvasott. A kislánya a konyhaasztalnál rajzolt, elhúzta a filctollat, a nap sárga korongja kicsúszott a papír széléről, és a kislány halkan, szinte csak magának annyit mondott, hogy jaj, de ügyetlen vagyok, semmit nem tudok megcsinálni.
Kata keze megállt a mosogatás közben, mert a mondat dallama, a sóhaj, a legyintés kísértetiesen ismerős volt, és ebben a pillanatban először hallotta kívülről azt a hangot, amelyet ő maga belülről már észre sem vett. Fontos itt megállni egy szóra, mert ez a jelenet nem arról szól, hogy Kata bármit elrontott volna, és nem is arról, hogy az édesanyák felelősek lennének a gyerekeik minden mondatáért, hiszen a gyerekek ezerfelől gyűjtik a mintáikat, az oviból, a mesékből, a játszótérről, a felnőttek világának ezernyi apró rezdüléséből.
Amit Kata ebből a délutánból magával vitt, az nem bűntudat volt, hanem egy csendes felismerés: ha elkezd kedvesebben bánni önmagával, azzal elsősorban saját magának ad valamit, ami régóta járna neki, és közben, mintegy mellékesen, a körülötte élőknek is megmutat egy megengedőbb módot arra, hogyan lehet hibázni és mégis értékesnek maradni. Nem azért érdemes tehát az önértékeléseden dolgozni, hogy ezzel is megfelelj valaminek, hanem először és mindenekelőtt önmagadért.
Amikor Kata elkezdett másképp beszélni magához
A fordulat Kata életében nem volt látványos, nem volt benne villámcsapásszerű felismerés, csak egy beszélgetés a legjobb barátnőjével, aki egyszer csak megkérdezte tőle, hogy mondaná-e bárki másnak azokat a mondatokat, amiket saját magának mond nap mint nap. Kata akkor este, a kihűlt tea mellett, először írta le egy papírra, mit gondol magáról egy nehéz nap végén, és amikor visszaolvasta, megdöbbent, mert rájött, hogy így még a legrosszabb ismerősével sem beszélne.
Onnantól kezdve apró dolgokat kezdett másképp csinálni, este a görgetés helyett három mondatot írt egy füzetbe arról, mi sikerült aznap, reggelente pedig, amikor megszólalt a belső rádió, csendben annyit mondott magának, hogy ez csak a régi hang, nem a valóság. Nem lett egyik napról a másikra felhőtlenül magabiztos, és vannak ma is napjai, amikor minden visszacsúszni látszik, de hónapok alatt, lassan, valami elmozdult benne, és ma már egyre gyakrabban éri magát azon, hogy egy hiba után nem ítéletet mond, hanem levegőt vesz.
Fontos hozzátenni, hogy Kata útja az övé, és ha valakiben a nem vagyok elég érzése nagyon mély, régóta tartó szomorúsággal vagy szorongással jár együtt, akkor a legbátrabb és legszeretőbb lépés az lehet, ha pszichológushoz vagy terapeutához fordul, mert ezt az utat nem kell, és nem is mindig lehet egyedül végigjárni.
Mit vihetsz magaddal Kata történetéből
Talán nem minden részlet egyezik a te életeddel, de ha valami megérintett a fenti sorokból, ezek az apró, megengedő lépések neked is segíthetnek elindulni, a magad tempójában, mindenféle elvárás nélkül. Ha pedig jólesne, hogy egy-egy bátorító mondat kézzelfoghatóan is veled legyen ezen az úton, a női önbizalom kártyacsomag reggeli kártyahúzásai szelíd kísérőid lehetnek.
- Egy héten át figyeld meg, milyen mondatokat ismételget a belső hangod, és írd le őket, mert leírva sokkal jobban látszik, mennyire igazságtalanok.
- Esténként görgetés helyett, vagy legalább előtte, jegyezz fel három dolgot, ami aznap sikerült, bármilyen apróságnak tűnik is.
- Ha összehasonlításon kapod magad, mondd ki magadban, hogy egy színpadképet nézel, nem egy teljes életet.
- Keress egyetlen embert, akivel őszintén beszélhetsz arról, hogyan érzed magad, mert a kimondott szégyen mindig kisebb, mint a hallgatásba zárt.
- Naponta egyszer kérdezd meg magadtól azt, amit a gyerekedtől is megkérdeznél: jól vagy? Mire lenne szükséged?
Egy kis doboznyi emlékeztető, hogy te is számítasz
Kata a születésnapjára kapott a barátnőjétől egy apró meglepetést, és azóta a konyhapulton tartja, hogy reggelente egy kártyahúzásnyi ideje akkor is legyen magára, amikor minden más sürget. Ha te is szeretnél egy ilyen kézzelfogható emlékeztetőt magadnak, vagy egy barátnődnek, akiről tudod, hogy túl szigorú magához, a Női önbizalom ajándékdoboz Harmónia csomagot pontosan ezekre a csendes, magadra szánt percekre állítottuk össze, megerősítő kártyákkal és apró rituálékkal, amelyek nem ígérnek csodát, csak napi néhány perc visszatalálást önmagadhoz.
Ha úgy érzed, jólesne, a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel rendelheted meg. És ha ma este te is egy kihűlt tea mellett ülsz a konyhában, hadd mondjam el neked azt, amit Katának is olyan sokáig kellett hallania, mire elhitte: nem azért vagy értékes, mert mindent elvégzel, hanem egyszerűen azért, mert vagy, és ebből a mai napból is pontosan annyi telt tőled, amennyi telt, és ez így elég.
