Eszter harmincnyolc éves, két gyerek édesanyja, és múlt kedden, egy átlagos csapatmegbeszélésen történt vele valami, ami talán neked is ismerős lesz. Volt egy gondolata, egy jó gondolata, amit már a meghívó elolvasásakor összerakott magában, aztán amikor odaért volna a pillanat, hogy kimondja, csak ült, szorította a bögréjét, és hallgatta, ahogy tíz perccel később valaki más mondja el ugyanazt, és learatja érte az elismerő bólogatást. Ez a cikk az önbizalom növelés témáját nem szabályokon és listákon keresztül közelíti meg, hanem Eszter történetén keresztül, mert néha abban ismerünk magunkra a legkönnyebben, amit valaki más él át helyettünk.
A csend, ami észrevétlenül költözik be
Eszter nem volt mindig ilyen. Az egyetemen ő volt az, aki vitakörökre járt, aki fel mert szólalni, akinek a barátai azt mondták, belőle még bármi lehet. Aztán jött az első gyerek, majd a második, és közte meg utána az az öt év, amit otthon töltött, és amiről utólag azt mondja, hogy a legszebb és legfelőrlőbb évei voltak egyszerre.
Senki nem vette el tőle a hangját, ezt fontos kimondani, és ő maga sem hibázott semmiben. Egyszerűen csak történt vele valami, ami nagyon sok kisgyerekes nővel megtörténik: az évek alatt, amíg a napjai mások szükségleteinek ritmusára jártak, lassan elszokott attól, hogy a saját gondolatai hangosan is elhangozzanak, és hogy azokra valaki kíváncsi legyen.
Amikor visszament dolgozni, kívülről minden rendben volt. Hozta a határidőket, kedves volt, megbízható. Belülről viszont azt élte meg, hogy a megbeszéléseken mintha üvegfal mögött ülne: hallja a többieket, érti is, sokszor jobban, mint ők egymást, de a saját hangja valahogy nem jut át az üvegen.
A legrosszabbak azok a pillanatok voltak, amikor valaki rákérdezett, hogy ő mit gondol, és ő érezte, ahogy elönti a forróság, ahogy a fejében egyszerre három mondat is összeomlik, és végül csak annyit mondott, hogy egyetért az előtte szólóval. Pedig nem mindig értett egyet. Esténként, amikor a gyerekek már aludtak, néha ott ült a konyhában a hűlő tea fölött, és azt kérdezte magától, hová lett az a nő, aki valaha volt, és hogy vajon a kollégái látják-e rajta, mennyire bizonytalannak érzi magát, vagy csak egy csendes, szürke munkatársat látnak, akire mindig lehet számítani, de akire sosem gondolnak elsőként.
A pillanat, amikor kimondta, hogy ez így fáj
A fordulat nem volt látványos. Nem volt felmondás, nem volt drámai beszélgetés a főnökkel. Egy péntek estén Eszter a barátnőjével beszélt telefonon, és amikor az megkérdezte, hogy van, ő a szokásos "megvagyunk, pörgünk" helyett egyszer csak azt mondta: tudod, az az igazság, hogy láthatatlannak érzem magam. Kimondta, és elsírta magát, és utána, ahogy később mesélte, valami egészen kicsit könnyebb lett, mert aminek neve van, azzal már lehet kezdeni valamit.
A barátnője nem okosságokat mondott neki, nem küldött cikkeket és nem ajánlott azonnal szakembert, hanem valami sokkal fontosabbat tett: elmondta, hogy ő is pontosan ezt élte át a saját visszatérése után, a néma megbeszéléseket, a konyhai kérdéseket, mindent, és hogy ezzel Eszter nem elromlott, hanem úton van, méghozzá egy nagyon járt úton, amelyen előtte már rengeteg nő végigment. Ez a mondat azért gyógyított, mert a szégyen, ami az önbizalomhiányt körülveszi, a csendből és az egyedüllét érzéséből táplálkozik, és abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy mások is jártak ugyanitt, a szégyen veszít az erejéből. A pszichológiában ezt a felismerést, hogy a nehéz érzéseink közös emberi tapasztalatok, az önegyüttérzés egyik pillérének tartják, de Eszternek akkor nem elméletre volt szüksége, hanem arra az egyszerű élményre, hogy nincs egyedül. Ha a te életedben is van egy ilyen barátnő, akinek szeretnéd megköszönni, hogy melletted áll, szelíd gesztus lehet egy Szeretet csomag női ajándékdoboz.
Apró lépések: így kezdődött Eszter önbizalom növelése
Ami ezután következett, az kívülről nézve szinte semmi. Eszter nem iratkozott be önbizalomtréningre, nem olvasott el tíz könyvet egy hét alatt. Annyit tett, hogy elkezdett apró, szinte nevetségesen kicsi ígéreteket tenni magának, és azokat betartani.
Az első ilyen az volt, hogy a következő megbeszélésen egyetlen kérdést fog feltenni. Nem javaslatot, nem véleményt, csak egy kérdést, mert az volt a legkisebb lépés, ami még éppen nem tűnt lehetetlennek. Megtette, és a világ nem dőlt össze, sőt, a projektvezető azt mondta, jogos felvetés, ennek utánanéznek.
Hazafelé a buszon Eszter azon kapta magát, hogy mosolyog. Nem azért, mert ez akkora győzelem lett volna, hanem mert megérezte azt, amit régóta nem: hogy történhet úgy valami, hogy azt ő kezdeményezi.
A következő hetekben jöttek a további apróságok.
- Egyszer jelezte, hogy egy határidő nem reális, és kérte a módosítását.
- Egyszer nemet mondott egy plusz feladatra, ami megint rá hárult volna, mert ő a megbízható.
- Egyszer pedig, és ezt mesélte a legnagyobb nevetéssel, elfogadott egy bókot úgy, hogy nem mondta utána azonnal, hogy jaj, ez a blúz ezer éves.
Minden ilyen pillanat után este beírta egy füzetbe, mi történt. Nem naplót írt, csak tényeket, két-három sort. Hónapokkal később ez a füzet lett a legfontosabb tárgya, mert amikor jött egy rossz nap, és a régi hang azt suttogta, hogy ő ehhez kevés, kinyitotta, és ott volt feketén-fehéren, hogy ez a hang téved.
Persze voltak visszaesések is, és ezt Eszter fontosnak tartja elmondani, mert a történetek hajlamosak szebbek lenni az életnél. Volt olyan megbeszélés, ahol megint csak a bögréjét szorongatta, és hazafelé szidta magát érte. Volt olyan hét, amikor a kisebbik gyerek betegsége mellett örült, ha egyáltalán beért dolgozni, és a füzet két hétig kinyitatlanul hevert.
A különbség nem az lett, hogy ezek a napok eltűntek, hanem az, hogy már nem jelentették azt, hogy minden elveszett. Megtanulta úgy kezelni őket, mint az időjárást: vannak borús napok, és utánuk megint lehet folytatni onnan, ahol abbahagyta, szemrehányás nélkül.
Mit üzen Eszter története az önbizalom növeléséről
Ha Eszter történetében magadra ismertél, akár az üvegfalban, akár a konyhai csendben, akkor a legfontosabb, amit szeretnénk, hogy elvigyél, ez: az önbizalom növelése nem azzal kezdődik, hogy megváltozol, hanem azzal, hogy észreveszed és kimondod, mi fáj, lehetőleg valakinek, aki kedves veled. Onnan pedig nem nagy ugrások következnek, hanem kicsi, betartható ígéretek, amelyek lassan, idővel visszaépítik azt a bizalmat, ami nem veszett el, csak betemetődött a hétköznapok alá.
Eszter ma sem az a nő, aki minden megbeszélésen elsőként szólal meg, és ami talán a legfontosabb, már nem is akar az lenni, mert rájött, hogy az önbizalom nem hangosság kérdése. De a gondolatai már átjutnak az üvegen, és amikor a tükörbe néz, egyre gyakrabban látja benne azt, akit az egyetemi barátai láttak valaha. Azt mondja, a legnagyobb felismerése az volt, hogy nem kellett senki mássá válnia, csak vissza kellett engednie magát a saját életébe.
Egy kis segítség a mindennapokhoz
Ha szeretnéd a saját apró lépéseidet elkezdeni, íme Eszter házi receptje, ahogy ő nevezi, a csendes hétfői lista.
- Tegyél fel hetente egy kérdést olyan helyzetben, ahol eddig hallgattál.
- Esténként írj le két-három sorban egy pillanatot, amikor számíthattál magadra.
- Hetente egyszer mondj nemet valamire, ami nem a tiéd.
- Egy bókra csak annyit válaszolj: köszönöm.
- Ha elakadsz, mondd ki hangosan valakinek, akiben megbízol, hogy most nehéz.
Eszter a füzete mellett egy kártyacsomagot is tart a konyhapulton: reggelente, amíg lefő a kávé, húz egyet a Cseppnyi fény női kártyacsomagból, és az aznapi lap gondolata lesz a kis hétköznapi feladata. Azt mondja, neki pont ez a tempó kellett, naponta egyetlen csepp, semmi több.
Ha úgy érzed, neked is jólesne egy ilyen szelíd reggeli társ, a kártyacsomagot itt találod, és a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel rendelheted meg. Nem kell ma eldöntened. A te történeted is léphet apránként, ahogy Eszteré, és már az is egy első lépés, hogy ezt a cikket végigolvastad.
