Mindig én voltam az, akihez mindenki fordulhatott. A barátnőim hajnali kettőkor is hívhattak, a kollégáim nálam sírták el a rossz napjaikat, és amikor anya lettem, természetesnek vettem, hogy az empátia, ami egész életemben a védjegyem volt, most majd a gyerekeimet öleli körbe.
Aztán egy szürke novemberi estén azon kaptam magam, hogy a kisfiam sírására nem megértést érzek, hanem dühöt, és abban a pillanatban megijedtem saját magamtól. Ez a történet erről az estéről szól, meg mindarról, amit utána tanultam meg az empátiáról, leginkább a saját káromon.
Az este, amikor nem éreztem semmit
A nagyobbik fiam négyéves volt akkor, a kicsi másfél. A férjem sokat dolgozott, én pedig otthon voltam velük, és kívülről nézve minden rendben volt: meleg vacsora, tiszta ruhák, esti mese. Belülről viszont hetek óta éreztem valami furcsa ürességet, amit nem tudtam megnevezni.
Aznap este a nagyfiam azért kezdett el sírni, mert a banán eltört, és nem lehetett visszaragasztani. Máskor leguggoltam volna hozzá, megneveztem volna az érzését, ahogy az okos könyvekben olvastam.
Aznap este viszont csak álltam a konyhában, néztem ezt a síró kisgyereket, és nem éreztem semmit. Illetve de: ingerültséget. Azt a feszítő, szégyellt ingerültséget, amiről akkor még azt hittem, hogy csak rossz anyák éreznek.
Ráförmedtem. Nem nagyon, nem csúnyán, de elég volt ahhoz, hogy a sírás ijedt csuklásba forduljon, és hogy én aznap éjjel a fürdőszoba csempéjének dőlve azon gondolkodjak, hová tűnt belőlem az az ember, aki mindig mindenkit megértett.
Az empátia nem végtelen, csak ezt nekem senki nem mondta
Másnap felhívtam a legjobb barátnőmet, aki történetesen segítő szakmában dolgozik. Elmeséltem neki az estét, és vártam, hogy megnyugtasson, hogy ez csak fáradtság. Ehelyett feltett egy kérdést, ami azóta is velem van: „És veled ki empatikus mostanában?"
Csend lett a vonal másik végén. Elkezdtem sorolni magamban a napjaimat: reggeltől estig mások érzéseit fordítottam le, kitaláltam, mire van szüksége a kicsinek a sírásából, a nagynak a hisztijéből, a férjemnek a hallgatásából.
Este, amikor mindenki elaludt, már nem maradt senki, aki megkérdezte volna, én hogy vagyok. Én magam sem kérdeztem meg. Sőt, ha őszinte akarok lenni, a belső hangom kifejezetten ellenséges volt: miért nem bírod, más három gyerekkel is bírja, ne legyél már ennyire gyenge.
A barátnőm akkor mesélt nekem először arról, hogy az empátiának ára van. Hogy akik sokat adnak belőle, segítők, ápolók, és igen, anyák, egy idő után kimerülhetnek benne, és ennek a kimerülésnek pont az a legalattomosabb jele, amit én éreztem: az eltompulás, az ingerültség, az üresség.
Nem azért fogyott el az empátiám, mert rossz ember lettem. Azért fogyott el, mert hónapok óta csak kifelé folyt, és semmi nem töltötte vissza.
Utólag azt is látom, mennyire láthatatlan volt ez a munka, amit végeztem. Az érzelmi hangolódásról nem készül fénykép, nem kerül be a családi naptárba, és este nem lehet rámutatni, hogy ezt csináltam ma.
Pedig az, hogy egy hisztiből kihallod a fáradtságot, egy hallgatásból a rossz munkahelyi napot, egy ajtócsukódásból a megbántottságot, ugyanúgy energiát visz el, mint a mosogatás vagy a bevásárlás, csak éppen senki nem látja, hogy elvégezted. Én magam sem láttam.
Ezért nem értettem, miért vagyok este olyan fáradt, mintha kétszer dolgoztam volna végig a napot. Mert valójában kétszer dolgoztam végig: egyszer a kezemmel, egyszer a szívemmel.
Amit a visszaútról megtanultam
Szeretném azt írni, hogy másnaptól minden megváltozott, de nem így történt. A visszaút lassú volt, és tele apró, szinte nevetségesen kicsi lépésekkel. Ezek közül néhány, ami nekem a legtöbbet segített:
- Elkezdtem megnevezni a saját érzéseimet is. Addig csak a gyerekeimét neveztem meg. Egy este, fogmosás közben, kimondtam magamnak a tükör előtt: „Most nagyon fáradt vagyok, és egy kicsit magányos." Nem oldott meg semmit, mégis olyan volt, mintha valaki végre rám nézett volna. Az a valaki én voltam.
- Kértem segítséget, és hagytam, hogy megkapjam. A férjemnek nem célzásokat tettem, hanem konkrétan elmondtam: heti két estén szükségem van másfél órára, ami csak az enyém. Először furcsa volt kimondani, mert úgy éreztem, ezzel beismerem, hogy nem bírom. Ma már tudom, hogy ezzel csak azt ismertem be, hogy ember vagyok.
- Megtanultam különbséget tenni az együttérzés és a beleveszés között. Korábban, ha a gyerekem szenvedett, én is vele szenvedtem, teljes erővel. Lassan megtanultam mellette maradni úgy, hogy közben nem fulladok bele az érzéseibe. Mellette ülök a viharban, de nem én vagyok a vihar. Furcsa módon így többet tudok adni neki, nem kevesebbet.
- A belső kritikus hangomat elkezdtem lehalkítani. Nem elnémítani, az nem megy. De amikor azon kaptam magam, hogy úgy beszélek magamhoz, ahogy a legrosszabb ellenségemhez sem beszélnék, megálltam, és megkérdeztem: mit mondanék most a barátnőmnek? És azt próbáltam mondani magamnak is.
Volt még valami, amit sokáig nem mertem bevallani senkinek: hiányoztak az emberek, akikkel nem anyaként, hanem Eszterként lehetek jelen. A barátnőim, akiket a szoptatós időszakban szépen lassan lemondtam, a kolléganőm, akivel régen minden ebédnél nevettünk valamin.
Elkezdtem havonta egyszer elmenni egy kávéra valakivel, aki nem a gyerekeimről kérdezett először, hanem rólam, és meglepődve tapasztaltam, hogy ezek a beszélgetések jobban feltöltöttek, mint egy egész délutáni alvás. Az empátia ugyanis kapcsolatokból töltődik vissza, olyan kapcsolatokból, ahol nem csak adsz, hanem kapsz is.
Egy ponton, amikor már jobban voltam, de éreztem, hogy egyedül nehezen megy, elmentem néhány alkalomra egy pszichológushoz is. Sokáig halogattam, mert azt hittem, az csak a nagy bajokra való. Nem az.
Néha pont attól nem lesz nagy baj, hogy időben ülsz le beszélgetni valakivel, és segítséget kérni nem gyengeség, hanem az egyik legfelnőttebb dolog, amit magadért tehetsz.
Az empátia hazatalált, csak most már engem is beleért
Eltelt azóta két év. A banános estéhez hasonló pillanatok ma is vannak, mert a fáradtság nem tűnt el az életemből, két gyerek mellett nem is fog. A különbség az, hogy ma már felismerem a jeleket.
Amikor azt veszem észre, hogy a gyerekeim sírása ingerültséget vált ki belőlem megértés helyett, már tudom, hogy ez nem róluk szól, és nem is arról, hogy rossz anya vagyok. Arról szól, hogy üres a tartályom, és töltésre van szükségem.
A reggeleim azóta egy apró rituáléval kezdődnek: amíg a kávé lefő, húzok egy lapot a Cseppnyi fény kártyacsomagból, amit egy hozzám hasonlóan elfáradt anyukától kaptam ajándékba, és az aznapi mondatot magammal viszem a napba, mint egy zsebre tett kavicsot. Nem csodaszer, csak egy emlékeztető, hogy a magam felé fordított kedvesség is a napi teendők közé tartozik. Ha pedig egy hozzád közel álló, elfáradt anyának adnád tovább ezt a fajta figyelmet, a Harmónia ajándékdoboz hasonló szelíd kapaszkodókat rejt.
És ami a legszebb: ahogy magammal empatikusabb lettem, úgy lett könnyebb a gyerekeimmel is. Már nem összeszorított foggal vagyok türelmes, hanem többnyire tényleg.
A nagyfiam a múltkor odajött hozzám, amikor sóhajtva ültem le a kanapéra, megsimogatta a karomat, és azt mondta: „Anya, látom, hogy fáradt vagy." Hatéves. Tőlem tanulta, de nem abból, amit mondtam neki, hanem abból, amit végre magammal is megtettem.
Ha magadra ismertél ebben a történetben
Néhány gondolat, amit a saját utamról szeretnék továbbadni neked:
- Ha mostanában ingerültség vagy üresség van benned megértés helyett, az nem jellemhiba, hanem jelzés. Hallgasd meg.
- Kérdezd meg magadtól naponta egyszer: „És én hogy vagyok ma?" Válaszolj rá őszintén, akár csak magadban.
- Kérj konkrét segítséget egy konkrét emberként megnevezett személytől. A célzás nem kérés.
- Beszélj magadhoz úgy, ahogy a barátnődhöz beszélnél. Eleinte fura lesz, ez normális.
- Ha az üresség hetek óta tart, fordulj szakemberhez. Nem kell megvárni, amíg nagy baj lesz belőle.
Ha pedig szeretnél egy mindennapi apró kapaszkodót ehhez az úthoz, a Cseppnyi fény női kártyacsomag jó társ lehet: egy kártya, egy mondat, egy csepp figyelem önmagad felé minden reggel. A CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel rendelheted meg itt: Cseppnyi fény női kártyacsomag. Lassan is lehet hazatalálni önmagadhoz, én is úgy értem haza.
