Kata kedd este fél tizenegykor jött rá, hogy elfelejtette befizetni a nagyobbik gyerek osztálykirándulását, pedig felírta. Fel is írta, ebben biztos volt, csak azt nem tudta, hová: a hűtőre ragasztott cetlire, a telefonja jegyzetei közé, a munkahelyi naptárába vagy arra a borítékra, ami azóta valószínűleg a szelektívben landolt.
Ott ült a konyhában a kihűlt teája fölött, és nem is a befizetés fájt igazán, hanem az az ismerős, szorító érzés, hogy ő az egyetlen ember a házban, akinek a fejében az egész család működése fut, óvodai zsákruhától fogorvosi időpontig, és hogy ez a rendszer bármelyik pillanatban elejthet valamit. Ha ez az este neked is ismerős, ha te is hordozod ezt a láthatatlan, mégis nagyon nehéz csomagot, akkor ez a történet rólad is szól, mert Kata néhány héttel később egy bulletjournal füzettel kezdett kísérletezni, és bár nem történt csoda, valami lassan mégis megváltozott.
Amikor minden lista máshol él
Kata először azt hitte, az a baja, hogy szétszórt. Pedig nem volt az: egyszerűen csak túl sok helyen tárolta az életét.
- A bevásárlólista a telefonban,
- a határidők a falinaptáron,
- a munkahelyi teendők egy füzetben,
- a gyerekek programjai az iskolai üzenőcsoportban,
- az ajándékötletek a fejében,
- az pedig, hogy ő maga hogy van, sehol.
Minden egyes rendszer külön-külön működött, csak éppen az egész nem állt össze, és ami a legrosszabb volt: az agya ezt pontosan tudta. Ezért zümmögött éjszaka is, ezért szólalt meg zuhanyzás közben, hogy tejet kell venni, ezért nem tudott jelen lenni a mesénél, mert közben fél szemmel a holnapot pásztázta.
A kutatók ezt hívják mentális tehernek, Kata csak úgy hívta: fáradtság, aminek nincs neve. És fontos kimondani, hogy ebben semmi szégyellnivaló nincs, mert nem ő csinált valamit rosszul, hanem egyszerűen túl sok mindent kellett egyszerre észben tartania, túl kevés támasztékkal.
Az első este a bulletjournal füzettel
A bulletjournal szóval egy podcastban találkozott, és először legyintett rá, mert a képeken, amiket látott, akvarell levelek kúsztak a margón, és ő az utolsó szabad délutánját sem rajzolgatásra akarta költeni. Aztán meghallotta, hogy az eredeti módszer, amit egy Ryder Carroll nevű dizájner talált ki a saját kusza hétköznapjaira, valójában a lehető legpuritánabb dolog: egy üres füzet, egy toll, rövid, egysoros bejegyzések. Egy csütörtök este, amikor a gyerekek elaludtak, elővett egy bontatlan kockás füzetet a fiók aljáról.
Az első oldalra azt írta: Index. A következőre felrajzolt hat dobozt a következő hat hónapnak, és beleírta, ami eszébe jutott: fogorvos, évzáró, anyósa születésnapja. Aztán jött az aktuális hónap egy oldalpáron, végül az aznapi dátum és alatta hat sor arról, mi vár rá másnap.
Az egész nem tartott húsz percnél tovább, és amikor becsukta a füzetet, valami olyasmit érzett, amit nagyon régen: hogy a holnap nem a fejében van, hanem a konyhapulton. Aznap éjjel nem aludt jobban, ezt fontos őszintén leírni. De amikor hajnalban felriadt, hogy el ne felejtse a tornazsákot, eszébe jutott, hogy az már le van írva, és vissza tudott aludni.
Miért pont a bulletjournal vált be, amikor annyi minden nem
Kata korábban sok mindent kipróbált:
- előre nyomtatott határidőnaplót, ami januárban még szép volt, márciusra vádlón üres;
- alkalmazásokat, amik emlékeztetőket dobáltak, de valahogy sosem akkor, amikor kellett;
- és listákat, amik elvesztek.
A füzet máshogy viselkedett. Nem várt el tőle semmit: ha egy nap csak két sort írt, a füzet nem hagyott üres, szemrehányó rubrikát, egyszerűen jött a következő dátum. Ha kimaradt egy hét, mert az egész család beteg volt, nem kellett pótolni semmit, csak folytatni. És volt még valami, amit nem várt: a hónap végi átlapozás.
Amikor először nézte végig, mi mindent vitt véghez egyetlen hónap alatt, miközben végig úgy érezte, hogy semmire sem jut ideje, elszorult a torka. Ott volt feketén-fehéren, hogy az élete tele van elvégzett, láthatatlan munkával, és hogy talán nem ő kevés, hanem a nap rövid. A nem teljesült feladatoknál pedig döntenie kellett: átviszi a következő hónapba, vagy elengedi. Néhány dolgot, amit hónapok óta görgetett maga előtt, egyszerűen kihúzott, és meglepődött, milyen könnyű lett tőle.
Amit a füzet lassan visszaadott
Nem szeretnék úgy tenni, mintha egy füzet megoldaná azt, amit egy egész életforma terhel. Kata naptára ugyanolyan zsúfolt maradt, a gyerekek ugyanúgy kértek mindent egyszerre, és voltak hetek, amikor a bulletjournal is csak porosodott az asztalon. De néhány dolog idővel, szinte észrevétlenül megváltozott.
Az éjszakai felriadások ritkultak, mert az agya megtanulta, hogy a fontos dolgoknak van helye, és az a hely nem ő. A reggeli tíz perc, amíg a kávé mellett átfutotta a napját, lassan a sajátja lett, az egyetlen időszelet, ami csak róla szólt. És ami talán a legtöbbet érte: amikor a kisebbik este azt kérte, hogy még egy mesét, Kata picivel könnyebben tudott igent mondani, mert nem a fejében pörgette a másnapot.
Később a reggeli rituáléját kiegészítette még egy mozdulattal: minden nap húzott egy lapot a Cseppnyi fény női kártyacsomagból, és a kártyán talált mondatot odaírta a napi bejegyzése tetejére, hogy a teendők között legyen egy sor, ami nem feladat, hanem támasz. Apróság, mondta, de ezek az apróságok tartják az embert.
Amit nem mutat meg egyetlen fotó sem
Ha most rákeresnél a bulletjournal szóra, gyönyörű oldalak százai jönnének szembe, és könnyű lenne azt hinni, hogy Kata füzete is ilyen. Pedig nem ilyen. Az ő füzetében ferde vonalak vannak, áthúzott sorok, egy oldal, amire a kisebbik rajzolt egy macskát, és egy kávéfolt a márciusi havi naplón.
Van benne három hét, ami egyszerűen hiányzik, mert akkor minden összecsúszott, és a füzet volt az első, ami kiesett. Kata eleinte szégyellte ezeket a foltokat és lyukakat, mert a fejében ott éltek a tökéletes, fotózható oldalak, aztán egyszer csak megértette, hogy pont fordítva van: a gyűrött, hiányos, élettel teli füzet a bizonyíték arra, hogy a rendszer az övé, és nem ő a rendszeré.
Azóta, ha valaki megkérdezi tőle, milyen füzetet vagy tollat vegyen, mindig ugyanazt mondja: olyat, amit nem sajnálsz használni. Mert a szép kellék, amihez nem merünk hozzányúlni, csak újabb elvárás a polcon, a kopott füzet viszont, amibe minden este belekerül három sor, lassan a hétköznapok egyik legmegbízhatóbb társa lesz. És van még valami, amit fotón nem lehet megmutatni: az a fél perc este, amikor az ember becsukja a füzetet, és a becsukással együtt a napot is le tudja tenni, mert tudja, hogy semmi nem veszik el, minden ott lesz reggel is, ugyanazon az oldalon.
Ha magadra ismertél: így kezdheted el te is
Nem kell hozzá új élet, sem új füzet, sem hosszú elhatározás, csak egy csendes este és néhány egyszerű lépés. Nem kell hibátlanul csinálnod, és nem kell senkinek megmutatnod; ez a füzet nem teljesítmény lesz, hanem egy hely, ahová leteheted, amit eddig egyedül cipeltél.
- Keress otthon egy üres vagy félig használt füzetet, tényleg bármilyet.
- Írd fel az első oldalra: Index. Hagyj neki még egy-két lapot.
- Rajzolj hat dobozt a következő hat hónapnak, és írd be, aminek már tudod az időpontját.
- Készíts egy egyszerű havi oldalt: napok balra, e havi teendők jobbra.
- Ma este írd le a holnapi dátumot és alá mindent, ami a fejedben zümmög, rövid, egysoros tételekben.
- Egy hét múlva lapozd át, ikszeld ki, ami megvolt, és légy büszke rá, mert van mire.
Ha pedig jólesne, hogy a reggeli sorok ne csak a tennivalókról szóljanak, hanem rólad is, a Cseppnyi fény kártyacsomag lapjai szelíd, egyszerű mondatokkal segítenek minden nap egy kicsit magad felé is fordulni; a CSEPP10 kóddal most 10% kedvezménnyel találod meg a Pozitív Cseppek oldalán. Ha pedig nemcsak magadnak, hanem egy másik, sokat cipelő anyának keresnél hasonló, szelíd kapaszkodót, a Harmónia ajándékdoboz jó kiindulópont lehet.
De ha ma este csak annyi történik, hogy előveszel egy füzetet, és leírod, mi nyomja a fejedet, az már önmagában több, mint amit a legtöbb kedd este adni szokott. Lassan, a magad tempójában, egy oldalanként is összeáll.
