Az elmúlt években egyre többször bukkan fel a growth mindset kifejezés szülői csoportokban, iskolai szülői értekezleteken és cikkekben, és ezzel együtt sajnos a félreértések is szaporodnak körülötte. Ebben a cikkben visszamegyünk a forráshoz: megnézzük, mit mutatott ki valójában Carol Dweck, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora és kutatótársai a gyerekek szemléletmódjáról, a dicséretről és a kudarcra adott szülői válaszokról, majd minden kutatás után megállunk egy kérdésnél: mit jelent ez egy magyar konyhaasztalnál, egy hétfő esti leckeírásnál, egy elrontott dolgozat utáni beszélgetésben? Nem tökéletes recepteket keresünk, hanem irányokat, amelyeket lassan, a saját családod ritmusában építhetsz be.
Mi a growth mindset, és honnan ered a fogalom?
Carol Dweck évtizedek óta azt kutatja, hogyan gondolkodnak az emberek a saját képességeikről, és ennek a munkának az összefoglalása lett a 2006-ban megjelent Mindset című könyve, amely magyarul Szemléletváltás címmel jelent meg. Dweck megkülönbözteti a rögzült szemléletet, amelyben az ember úgy hiszi, hogy az intelligencia és a tehetség velünk született, nagyjából változtathatatlan adottság, és a fejlődő szemléletet, vagyis a growth mindsetet, amelyben a képességekre úgy tekintünk, mint amelyek erőfeszítéssel, jó stratégiákkal és mások támogatásával formálhatók.
A különbség nem elméleti finomság, hanem a hétköznapokban dől el. Dweck megfigyelései szerint a rögzült szemléletű gyerek számára minden feladat rólszóló ítélet, ezért kerüli a kihívást, hiszen a hibázás azt bizonyítaná, hogy nem elég okos.
A fejlődő szemléletű gyerek ugyanabban a feladatban tanulási lehetőséget lát, ezért kitartóbb, és a hibái után hamarabb talpra áll. Magyar hétköznapokra fordítva: nem mindegy, hogy a gyereked a kettes matekdolgozatból azt olvassa ki, hogy „buta vagyok matekból", vagy azt, hogy „a törtek még nem mennek, azokkal kell még dolgoznom".
A jó hír, és ez Dweck munkájának talán legfontosabb üzenete, hogy a szemlélet maga is formálható, nem születési adottság.
A dicséret-kutatások: mit mutatott ki Mueller és Dweck?
A legtöbbet hivatkozott eredmény a dicséretről szól. Claudia Mueller és Carol Dweck 1998-ban publikált kutatássorozatában több száz felső tagozatos korú gyerekkel végeztek kísérleteket. A gyerekek feladatokat oldottak meg, majd egy részüket az okosságukért dicsérték meg, más részüket az erőfeszítésükért.
Az eredmények elgondolkodtatóak voltak: az okosságukért dicsért gyerekek a folytatásban
- inkább a biztonságos, könnyebb feladatot választották,
- nehézség esetén hamarabb elment a kedvük, romlott a teljesítményük,
- és hajlamosabbak voltak az intelligenciát változtathatatlan tulajdonságnak tekinteni.
Az erőfeszítésükért dicsért gyerekek ezzel szemben szívesebben választottak kihívást jelentő feladatot, és kudarc után is kitartóbbak maradtak.
Erre épül a ma már sokat emlegetett megkülönböztetés a személydicséret („okos vagy", „tehetséges vagy") és a folyamatdicséret között, amely az erőfeszítést, a stratégiát, a kitartást és a fejlődést nevezi meg. Fontos azonban, amit Dweck később többször hangsúlyozott: a folyamatdicséret nem üres mantra, csak akkor működik, ha valódi erőfeszítéshez és valódi tanuláshoz kapcsolódik, mert a gyerekek pontosan megérzik, ha gépiesen dicsérjük őket.
Mit jelent ez nálunk, otthon? Nem azt, hogy az „okos vagy" mondatot száműzni kellene, hiszen az a szereteted hangja, és a szeretetből soha nem árt meg a sok.
Inkább azt, hogy érdemes mellétenni a konkrétumot: „Láttam, hogy kétszer is újrakezdted, és nem adtad fel." „Jó ötlet volt, hogy először a könnyebb példákkal melegítettél be." Idővel ezek a mondatok azt üzenik a gyereknek, hogy nálunk a munka és a fejlődés számít, nem egy láthatatlan rangsor. Ha kész, konkrét megfogalmazásokra vágysz ehhez, a gyerekeknek szóló pozitív megerősítő kártyák sok hasonló mondatot adnak a kezedbe.
A szülői minta: mit jeleznek a growth mindset hosszú távú vizsgálatai?
Két további kutatás kifejezetten a szülőknek szól, és mindkettő inkább felszabadító, mint terhelő. Elizabeth Gunderson és munkatársai, köztük Dweck, 2013-ban publikált vizsgálatukban családokat követtek hosszú éveken át: azt rögzítették, hogyan dicsérik a szülők az egy-három éves kisgyerekeiket a hétköznapi helyzetekben, majd évekkel később újra megnézték a gyerekeket.
Azt találták, hogy minél nagyobb arányban kaptak a totyogók folyamatdicséretet, annál inkább jellemezte őket öt évvel később a fejlődő szemlélet és a kihívások keresése, egy későbbi elemzés szerint pedig ez az iskolai teljesítményükkel is összefüggést mutatott. Ez nem azt jelenti, hogy minden a korai éveken múlik, és aki „lemaradt", az elkésett, hanem azt, hogy a hétköznapi, apró mondataink hosszú távon is számítanak, és soha nincs késő elkezdeni rajtuk alakítani.
A másik, talán még érdekesebb eredmény Kyla Haimovitz és Carol Dweck 2016-os, a Psychological Science folyóiratban megjelent kutatása. A kutatópáros azt a meglepő mintázatot találta, hogy a gyerekek szemléletét nem az jósolja be igazán, hogy a szülő fejben mit gondol az intelligenciáról, hanem az, hogyan viszonyul a kudarchoz, mert a gyerekek a szülő intelligenciáról alkotott nézeteit nem látják, a kudarcra adott reakcióit viszont nagyon is.
Azok a szülők, akik a gyerek kudarcát elsősorban aggasztó, megszégyenítő eseményként élték meg, hajlamosabbak voltak a gyerek képességei felől reagálni, és az ő gyerekeik gyakrabban gondolták úgy, hogy az okosság adott. Azok a szülők viszont, akik a kudarcra a tanulás természetes részeként tekintettek, nagyobb eséllyel neveltek fejlődő szemléletű gyereket.
Magyarra és hétköznapira fordítva: a rossz jegy utáni első tíz percünk többet formál a gyerekünkön, mint bármelyik okos könyv a polcon. Ha az első kérdés az, hogy „a többiek hányast kaptak?", az rangsort üzen. Ha az első mondat az, hogy „látom, ez rosszul esett, ülj le, mesélj", utána pedig az, hogy „nézzük meg, mi nem ment még, és mi segítene", az azt üzeni, hogy nálunk a hibázás az élet része.
És itt álljunk meg egy fontos mondatra: ez nem újabb mérce, amin a szülő elbukhat. Senki nem reagál minden helyzetben higgadtan, a kutatások hosszú távú mintázatokról szólnak, nem egy-egy fáradt esti felcsattanásról, és az anya-gyerek kapcsolatot nem egyetlen rosszul sikerült mondat építi vagy bontja. Ha közben a saját belső hangodat is szelídebbre hangolnád, ebben jó társ lehet a női önbizalom kártyacsomag napi egy-egy mondata.
A „még nem" ereje, és amit Dweck a félreértésekről mond
Dweck egy széles körben ismert TEDx előadásában, amely a „yet", vagyis a „még" erejéről szól, egy chicagói középiskola példáját idézte, ahol a nem teljesített tantárgyra nem elégtelent adtak, hanem a „még nem" minősítést, ami ugyanazt a tényt egy tanulási út állomásaként fogalmazta meg. Ugyanebben az előadásban beszélt arról is, hogy a fejlődő szemléletű diákok agya a hibákkal való szembesüléskor aktívabban dolgozza fel a tévedést, vagyis a hibából tanulás nem szólam, hanem mérhető folyamat.
Ugyanakkor Dweck az utóbbi években sok energiát fordított arra, hogy a saját elmélete körüli félreértéseket tisztázza. Elmondása szerint a growth mindset nem azt jelenti, hogy mindenki bármire korlátlanul képes, nem merül ki a pozitív gondolkodásban, és nem is olyasmi, amit az ember egyszer megszerez, aztán örökre birtokol, mert mindannyian ingázunk a két szemlélet között, helyzettől, fáradtságtól, stressztől függően.
Szülőként ez két dolgot jelent. Egyrészt nem kell megijedni, ha a gyerekünk, vagy éppen mi magunk, visszacsúszunk a „nekem ez úgysem megy" hangulatba, mert ez nem kudarc, hanem emberi működés. Másrészt ha a gyerek tartósan szorong, ha az önmagát leértékelő mondatok hónapokon át nem enyhülnek, az már nem szemléletkérdés, és ilyenkor jó út lehet gyermekpszichológus vagy iskolapszichológus bevonása, ahogy a saját kimerültségünkkel is érdemes lehet szakemberhez fordulni.
Gyakorlati elvitel: öt kutatásra épülő szokás magyar hétköznapokra
- A dicséretedben nevezd meg a konkrétumot: az erőfeszítést, az ötletet, az újrapróbálkozást, ne csak a tulajdonságot.
- Rossz jegy vagy kudarc után először az érzelemre válaszolj, és csak később, nyugodtabb pillanatban beszéljetek a tanulságról.
- Használjátok a „még" szót: a „nem megy" mondatokat told meg ennyivel, „még nem megy".
- Beszélj a saját hibáidról hétköznapi, békés hangon, mert a gyerek a kudarchoz való viszonyodat látja a legtisztábban.
- Hasonlítsd a gyereket mindig a saját korábbi önmagához, soha nem a testvéréhez vagy az osztálytársaihoz.
Ha ezekhez a beszélgetésekhez jólesne egy kézzelfogható, közös eszköz, az Anya+gyerek csomag (Önbizalom) megerősítő kártyái pont ilyen rövid, esti pillanatokhoz adnak témát és mondatokat kettőtöknek.
Zárásként
Carol Dweck életműve szülői szemmel olvasva nem teherként érdemes kézbe venni, hanem megnyugtatásként: a gyerekünk önbizalma nem egyetlen nagy döntésen múlik, hanem sok apró, hétköznapi mondaton, és ezeken a mondatokon bármikor, bármilyen életkorban elkezdhetünk picivel tudatosabban figyelni. Ha szeretnétek ehhez egy közös, játékos kapaszkodót, az Anya+gyerek csomagot (Önbizalom) a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel rendelheted meg, és lehet belőle egy csendes esti rituálé, amely lassan, idővel a ti közös nyelvetekké válik.
