Ez a történet kitalált, de talán ismerős lesz. Réka egy budapesti lakótelepen él a nyolcéves kisfiával, Marcival, és egy átlagos októberi szerdán, a konyhaasztalnál hallotta először azt a mondatot, amitől összeszorult a gyomra.
Marci a matekfüzete fölé görnyedt, a szorzás nem akart összejönni, és egyszer csak letette a ceruzát: „Nem megy. Buta vagyok."
Réka akkor még nem tudta, hogy létezik egy fogalom, a growth mindset, vagyis a fejlődő szemlélet, amely pont az ilyen pillanatokról szól, arról, hogy a gyerek hogyan gondolkodik a saját képességeiről, és hogy ezen a gondolkodáson idővel lehet formálni. Ő csak annyit érzett, hogy valamit mondania kellene, és fogalma sincs, mit.
Az első ösztönös válasz, és ami utána maradt
Réka azt tette, amit a legtöbben tennénk, mert szeretetből fakad és jól is esik kimondani. Megsimogatta Marci fejét, és azt mondta: „Dehogy vagy buta, kisfiam, te nagyon okos vagy."
Marci erre nem nyugodott meg, hanem ellökte a füzetet. „Nem vagyok okos. A Bence okos, neki elsőre megy."
Réka aznap este, amikor Marci már aludt, sokáig ült a konyhában a kihűlt teája mellett. Nem azért, mert rosszat mondott, hiszen az „okos vagy" a világ egyik legszeretőbb mondata. Hanem azért, mert látta, hogy ez a mondat most valamiért nem ért el a fiához.
Mintha Marci fejében az okosság egy kapcsoló lenne, ami vagy fel van kapcsolva, vagy le, és ő aznap este eldöntötte magáról, hogy nála le van. És ha az okosság kapcsoló, akkor hiába mondja neki bárki, hogy fel van kapcsolva, amikor ő épp az ellenkezőjét éli meg a szorzás fölött.
Fontos kimondani: Réka semmit nem rontott el. Úgy beszélt a fiához, ahogy generációk óta beszélünk a gyerekeinkhez, szeretettel és jó szándékkal. Egyszerűen csak nem volt a kezében másik eszköz. Még.
Amikor Réka találkozott a growth mindset gondolatával
Pár héttel később egy munkahelyi ebédszünetben került szóba a téma, az egyik kolléganője mesélt egy könyvről, amit a Stanford Egyetem pszichológusa, Carol Dweck írt a szemléletmódokról. Réka este utánaolvasott, és két dolog ragadta meg.
Az első Dweck alapgondolata volt: vannak gyerekek, akik úgy hiszik, a képességeik adottak és változtathatatlanok, és vannak, akik úgy, hogy a képességek erőfeszítéssel, gyakorlással fejleszthetők. Az előbbi a rögzült, az utóbbi a fejlődő szemlélet, és a kettő között a legnagyobb különbség az, mit kezd a gyerek a hibával.
A rögzült szemléletű gyereknek a hiba ítélet önmagáról. A fejlődő szemléletűnek információ arról, mit érdemes másképp csinálni.
A második, ami szíven ütötte, egy kutatás volt. Dweck és Claudia Mueller még a kilencvenes évek végén kimutatta, hogy azok a gyerekek, akiket az okosságukért dicsértek, nehézség esetén hamarabb feladták és kevésbé mertek kihívást vállalni, mint azok, akiket az erőfeszítésükért, a munkájukért dicsértek.
Réka ott, a kanapén ülve hirtelen meglátta a saját konyhaasztalukat. A „de okos vagy" és a „buta vagyok" ugyanannak az éremnek a két oldala volt: mindkettő arról szólt, hogy az okosság valami kész, lezárt dolog.
Marci csak következetes volt. Ha az okosság adott, és neki nem megy a szorzás, akkor ő nyilván buta.
És Réka azt is elolvasta, ami a legtöbb megnyugvást adta neki: Dweck munkatársával, Kyla Haimovitzcal később azt is vizsgálta, hogyan adódik át a szemlélet a szülőről a gyerekre, és azt találták, hogy nem a szülő fejében lévő meggyőződés a döntő, hanem az, ahogyan a szülő a gyerek kudarcaira a hétköznapokban reagál, mert a gyerek ezt látja, ezt érzékeli. Vagyis nem kellett mást tennie, mint lassan, apránként másképp jelen lenni azokban a pillanatokban, amikor Marcinak valami nem megy.
A „még" szó beköltözik a konyhába
A változás nem volt látványos, és nem ment egyik napról a másikra. Az első próbálkozás kifejezetten sután sült el: amikor Marci legközelebb kifakadt, Réka bemagolt lelkesedéssel közölte, hogy „a hibákból tanulunk!", mire Marci ránézett, mint aki nem érti, mi ütött az anyjába.
Réka ezen este már nevetni is tudott. Aztán apránként megtalálta a saját hangját.
Amikor Marci legközelebb azt mondta, „nem megy", Réka nem sietett megcáfolni. Leült mellé, és csak annyit mondott: „Látom, hogy ez most nagyon nehéz, és hogy dühös vagy. Ülhetek itt veled egy kicsit?" Marci morgott valamit, de nem ment el.
Pár perc múlva Réka annyit tett hozzá: „Még nem megy. Ez nem ugyanaz, mint hogy soha nem fog." Ezt a „még"-et egyébként szintén Dwecktől kölcsönözte, aki egy előadásában arról beszélt, milyen erő van abban, ha a kudarcra úgy tekintünk, mint ami „még nem" sikerült, mert ez utat nyit a folytatás felé.
Volt, hogy napokig minden a régi mederben folyt, és Réka csak utólag, este vette észre, hogy megint a megszokott mondatok jöttek ki a száján. Ilyenkor eleinte bosszankodott, aztán rájött, hogy pont ez a lényeg: ő is tanul valamit, ami még nem megy, és ettől a saját elvárásai is megengedőbbek lettek önmagával szemben. Ha anyaként neked is jólesne néhány ilyen megengedő mondat, egy női önbizalom kártyacsomag csendes kapaszkodó lehet a saját hétköznapjaidhoz.
A dicséretei is átalakultak, lassan, sok visszacsúszással. A „de okos vagy" helyett egyre gyakrabban mondta azt, amit valóban látott: „Észrevettem, hogy ma magadtól vetted elő a füzetet." „Jó ötlet volt, hogy lerajzoltad a példát." „Emlékszel, két hete még sírtál a hetes szorzótáblán? Ma végigmondtad." Ha az ilyen mondatokhoz jólesne egy kész kiindulópont, a pozitív megerősítő kártyák gyerekeknek hasonló, hétköznapi megfogalmazásokkal dolgoznak.
És amikor neki magának nem sikerült valami, azt is elkezdte hangosan kimondani: „Hú, ezt a levest ma elrontottam. Na, holnap másképp próbálom." Marci ilyenkor felkapta a fejét. A gyerekek mindig felkapják a fejüket, amikor a szüleik a saját botlásaikról beszélnek békével.
Hónapokkal később, és ami nem változott meg
Szép lenne azt írni, hogy Marci fél év múlva már mosolyogva fogadta a rossz jegyeket, de ez nem igaz, és nem is ez a cél. Marci ma is mérges, ha valami nem megy, ma is összehasonlítja magát Bencével, és vannak esték, amikor a füzet a földön landol. A különbség picivel csendesebb ennél.
A „buta vagyok" egyre ritkábban hangzik el, és amikor mégis, már előfordul, hogy Marci maga teszi hozzá, félig duzzogva: „...na jó, még nem megy." Réka pedig megtanulta, hogy a saját ösztönös mondatai sem ellenségek, csak néha ráfér egy folytatás: „Okos vagy, és láttam, mennyit dolgoztál ezért."
Egy dolgot fontos itt megállni és kimondani. Ha a te gyereked mondatai ennél sötétebbek, ha a „buta vagyok" mellett olyanok is elhangzanak, hogy „semmire sem vagyok jó", ha a kudarc utáni elkeseredés hetekig tart, vagy szorongás kíséri az iskola minden napját, akkor a szemléletformálás mellett jó út lehet gyermekpszichológus segítségét kérni. Ez nem azt jelenti, hogy bárki hibázott, hanem azt, hogy a gyereked megkapja azt a támogatást, ami jár neki.
Mit vihetsz haza Réka történetéből? Egy kis growth mindset emlékeztető
Ha a sok apróságból csak néhányat tudsz megjegyezni, legyenek ezek.
- Amikor a gyereked azt mondja, „nem megy", először az érzését fogadd, ne a mondatát cáfold.
- A „még" szó kicsi, de sokat bír: „még nem megy" egészen mást üzen, mint a „nem megy".
- Dicsérd azt, amit látsz: az erőfeszítést, az ötletet, a kitartást, a fejlődést a saját korábbi önmagához képest.
- Beszélj a saját hibáidról is, nyugodt, hétköznapi hangon, mert a gyerek ebből tanulja a legtöbbet.
- Ne várd, hogy gyorsan és látványosan változzon bármi, ez hónapok, évek csendes munkája, és a visszacsúszás is hozzátartozik.
Rékáéknak abban is sokat segített, hogy a beszélgetéseikhez kaptak kapaszkodót: egy közös kártyacsomag esténként kérdéseket adott a kezükbe, így nem Rékának kellett mindig kitalálnia, hogyan kezdje. Ha nektek is jólesne egy ilyen kapaszkodó, az Anya+gyerek csomag (Önbizalom) pont erre született, közös, megerősítő pillanatokra anyának és gyereknek.
A történet végén Réka egyetlen mondatát hagyjuk itt útravalónak: „Nem az volt a fordulópont, amikor Marci megváltozott, hanem amikor én elhittem, hogy a hibázás nálunk nem baj." Ha szeretnétek ti is elindulni ezen az úton, az Anya+gyerek csomagot (Önbizalom) a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel rendelheted meg, és akár már ma este lehet belőle egy közös, csendes öt percetek.
