Este fél kilenc volt, a kilencéves fiam a tablet fölé hajolt, én pedig a konyhaajtóból néztem, és azt éreztem, hogy nem ismerem. Aznap este találtam rá Steigervald Krisztián generációkutató egyik előadására, és bár nem ígérhetem, hogy nálad is minden megváltozik tőle, az én történetem talán ismerős lesz, és adhat egy kis levegőt.
Az este, amikor úgy éreztem, elveszítem
Marának hívnak a barátaim, két gyerekem van, és a nagyobbik, Bence, abba a generációba született, amit a kutatók alfának neveznek. Sokáig azt hittem, hogy ez csak egy címke, amit a magazinok ragasztanak a gyerekekre, aztán egyre többször kaptam magam azon, hogy tényleg nem értem őt. Nem értettem, miért nem tud várni öt percet sem, miért hadarja el a napját három tőmondatban, miközben egy videóról fél órán át tudna mesélni, és miért néz rám olyan értetlenül, amikor azt mondom neki, hogy az én időmben örültünk, ha hetente egyszer rajzfilm volt.
A legrosszabbak az összehasonlítások voltak. A játszótéren, az osztálycsoportban, a családi ebédeknél mintha mindenki más jobban csinálta volna, az egyik anyuka gyereke már regényeket olvasott, a másiké csak hétvégén kapott képernyőt, és sosem volt belőle hiszti, legalábbis így mesélték. Anyukám pedig, akit nagyon szeretek, időnként elejtette, hogy a mi időnkben bezzeg kimentünk az udvarra, és ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy ez nem Bencéről szól, hanem rólam, az én bizonyítványomról, amibe valaki épp beírt egy újabb rossz jegyet.
Azon az estén, a konyhaajtóban, valami összeszorult bennem. Nem harag volt, inkább szomorúság, és az a sunyi kis hang, amit talán te is ismersz, hogy biztosan velem van a baj, biztosan elrontottam valamit. Lefektettem, megpusziltam, ő pedig átölelt, ahogy mindig, és én mégis úgy mentem ki a szobából, mintha egy idegen bolygó nagykövetét hagytam volna ott a dinós takaró alatt.
Aztán meghallottam Steigervald Krisztián egy mondatát
Még aznap este, mosogatás közben, elindítottam egy beszélgetést a telefonomon, félig háttérzajnak. Steigervald Krisztián beszélt benne, akiről addig csak annyit tudtam, hogy generációkutató, könyveket írt, a Generációk harca volt talán a legismertebb, és hogy szülőknek meg pedagógusoknak is tart előadásokat. Aztán elhangzott egy gondolat, amitől megálltam, kezemben a vizes tányérral.
Arról beszélt, hogy mindannyiunknak van egy origója, egy belső nullpontja, amit az életünk legeleje rajzol meg, és mindent ahhoz mérünk, ami akkor vett körül minket. Hogy aki adásszünetes tévé és körzeti telefonfülke mellett nőtt fel, annak a várakozás természetes, aki viszont olyan világba született, ahol minden azonnal elindul és betölt, annak nem az. És hogy ezek a különbségek nem jók vagy rosszak, mert nincs egyetemes normalitás, csak más és más kiindulópontok vannak.
Ott, a mosogató fölött értettem meg, hogy Bence nem elromlott változata az én gyerekkoromnak. Ő nem egy türelmetlen, szétszórt kisfiú, aki nem akar rám figyelni. Ő egy másik világ szülötte, aki pontosan úgy működik, ahogy az ő világában működni lehet.
Steigervald azt is mondta valahol, hogy igazuk van a pedagógusoknak, amikor türelmetlennek látják a gyerekeket, de ez nem a gyerekek hibája. Én pedig hozzátettem magamban, hogy akkor talán nem is az enyém.
Néhány nappal később megrendeltem a könyveit is, és ami a legjobban meglepett, hogy a Szülői generációk harca című kötete nem is a gyerekekről szólt, hanem rólunk, akik a múlt század legvégén voltunk gyerekek, és most szülőként keressük a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket annak idején fel sem mertünk tenni. Olvastam a kulcsosgyerekekről, a sok egyedül töltött délutánról, a tévé előtt megtanult csendről, és úgy éreztem, mintha valaki az én gyerekkoromról írt volna, pedig sosem találkoztunk. Akkor értettem meg, hogy nemcsak Bencének van origója, hanem nekem is, és hogy a kettőnk közötti távolság nem most keletkezett, hanem évtizedekkel ezelőtt kezdett rajzolódni, két különböző világban.
Amit aznap éjjel megsirattam, és amit elengedtem
Nem szégyellem leírni, hogy aznap éjjel sírtam egy sort. De nem a rossz fajta sírás volt, hanem az, amelyik után könnyebb a mellkas.
Mert évek óta cipeltem egy láthatatlan vádiratot, tele olyan pontokkal, hogy túl sok képernyőt engedek, hogy nem olvas annyit, mint én annak idején, hogy biztos az én következetlenségem miatt ilyen nyughatatlan. És most valaki, aki húsz éve kutatja a generációkat, azt mondta, hogy a gyerekem másképp működése nem ítélet rólam, hanem lenyomata annak a kornak, amibe született.
Steigervald Krisztián egy interjúban arról is beszélt, hogy sok szülő a saját gyerekkorát kompenzálja, amikor többet enged meg a gyerekének, mint amennyit annak idején ő kapott. Magamra ismertem ebben is, és ami meglepett, hogy nem bűntudatot éreztem, hanem gyengédséget.
A kislány iránt, aki voltam, és aki annyi mindenre várt. Meg az anya iránt, aki lettem, és aki néha pont ezért mond igent. Rájöttem, hogy ezt sem hibaként kell néznem, hanem megérthetem, és ha értem, akkor idővel picivel tudatosabban dönthetek.
És volt még egy réteg, amire nem számítottam. Pár héttel később, egy vasárnapi ebéd után, váratlanul megkérdeztem anyukámat, milyen volt neki, amikor én voltam kicsi. Elmesélte, hogy mennyire egyedül volt velünk, hogy senki nem kérdezte meg tőle, bírja-e, és hogy az ő anyukája is mindig tudta, mit kellene másképp csinálnia.
Ültünk a bontatlan sütemény fölött, és egyszerre láttam magunkat, három generációt, három különböző origót, és mindhármunkban ugyanazt a csendes igyekezetet, hogy jól szeressünk. Azóta, ha anyukám elejti, hogy bezzeg az ő idejükben, már nem ítéletet hallok benne, hanem egy másik világ honvágyát, és ettől valahogy mindkettőnknek könnyebb.
Mi változott nálunk azóta, lassan és tökéletlenül
Szeretném azt írni, hogy másnaptól minden más lett, de nem így történt, és szerintem pont ez benne a hiteles. Ami változott, az először csak a tekintetem volt. Amikor Bence századszor kérdezte meg, hogy mikor érünk már oda, nem azt láttam, hogy neveletlen, hanem azt, hogy egy olyan világból jött, ahol még sosem kellett igazán várnia, és most tanulja, velem együtt.
Aztán jöttek az apró dolgok. Megkértem, hogy mutassa meg, mit néz a tabletjén, és kiderült, hogy egész jól szórakozunk együtt, sőt, ő közben elmagyarázta nekem a fél világát.
Bevezettünk egy esti három percet, amikor mindketten elmondunk egy jó és egy nehéz pillanatot a napunkból, és bár volt este, amikor elmaradt, lassan a napunk legpuhább része lett. Ekkoriban találtam rá a Pozitív Cseppek Anya+gyerek csomagjára (Önbizalom) is, és azért maradt velünk, mert közös, generációkat összekötő napi rituálét adott kettőnknek, egy pár perces megerősítő szokást, ami az övé is meg az enyém is, nem csak az egyikünké. Ha külön a gyerekednek keresnél hasonló, mindennapi megerősítést, a gyerekeknek készült pozitív megerősítő kártyák is jó kiindulópontot adhatnak.
Persze voltak visszaesések is, és szerintem fontos, hogy ezekről is írjak. Volt egy délután, amikor a sokadik mikor kapcsolhatom be után úgy csattantam fel, ahogy megfogadtam, hogy soha többé, és Bence szeme elkerekedett, én pedig este a sötétben azon gondolkodtam, hogy akkor most minden kezdődik elölről.
De másnap reggel odaült mellém a konyhában, és magától mesélni kezdett, és rájöttem, hogy egyetlen rossz délután nem bontja le azt, amit hetek alatt építettünk. A férjem eleinte kívülről figyelte ezt az egészet, aztán egyik este ő kérdezte meg Bencétől, hogy mi volt a napja legjobb perce, és azóta valahogy ő is része lett ennek a csendes építkezésnek, a maga tempójában.
A legnagyobb változás mégis bennem történt. Már nem akarom Bencét visszahúzni az én origómba, és magamat sem rángatom át erőszakkal az övébe. Két part vagyunk, és minden este építünk egy picike hidat, van, amelyik másnapra elmosódik, de egyre több marad meg belőlük.
Ha te is a konyhaajtóból nézed most a gyerekedet
Akkor először is szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül, és hogy az értetlenség, amit érzel, nem a szereteted hiánya, hanem két különböző világ találkozása a saját nappalidban. Nem kell hozzá szakembernek lenned, hogy elindulj, nekem ezek segítettek, talán neked is adnak egy kapaszkodót:
- Hallgass vagy olvass bele Steigervald Krisztián valamelyik előadásába vagy könyvébe, már egyetlen gondolat is átrendezhet benned valamit, ahogy nálam történt.
- Kérdezd meg a gyerekedtől, hogy mit szeret abban, amit néz vagy játszik, és csak hallgasd, válaszkényszer nélkül.
- Válasszatok egy mini rituálét, egyetlen aprót, és ismételjétek, akkor is, ha néha kimarad.
- Amikor jön a belső vádirat, idézd fel, hogy nincs egyetemes normalitás, csak különböző origók, és a tiéd is érvényes.
- Adj magadnak időt, mert a megértés nem egyetlen este alatt épül, hanem lassan, rétegenként.
És ha szeretnétek egy kedves, kézzelfogható keretet az esti pár percnek, nézd meg az Anya+gyerek csomagot, nálunk azért vált be, mert nem még egy feladat lett, hanem közös pihenőpont. A CSEPP10 kóddal most 10% kedvezménnyel tudod megrendelni a pozitivcseppek.hu oldalon. Nem csodaszer, és nem is annak készült, csak egy apró, mindennapos alkalom arra, hogy két különböző generáció ugyanabban a pillanatban legyen otthon, egymás mellett.
