Vannak időszakok, amikor egy nő nem összeomlik, csak elfogy, lassan, észrevétlenül, miközben kívülről minden működni látszik. Ez a cikk egy ilyen időszakról szól, meg arról, hogyan talált rá egy kimerült anya Bagdy Emőke, a neves klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta egy gondolatára, és hogyan lett ebből a véletlen találkozásból egy csendes, apró lépésekből álló visszaút önmagához. Ha most te is úgy érzed, hogy mindenkinek jutsz, csak magadnak nem, talán ismerős lesz Anna története.
Az este, amikor Anna már csak ülni tudott a konyhában
Anna harminchét éves, két kisgyerek anyukája, félállásban dolgozik, és sokáig úgy gondolta, hogy nála minden rendben van, csak éppen fáradt. Aztán jött egy november, amikor a fáradtság már reggel ott volt, még az ébredés előtt. Esténként, amikor a gyerekek végre elaludtak, Anna leült a konyhában a hideg teája mellé, és nem csinált semmit, nem pihent, nem töltődött, csak ült, és nézte a falat, mert ennyi erő maradt benne.
A legnehezebb talán az volt, hogy közben szégyellte magát ezért. Hiszen szerette a családját, megvolt mindene, mégis üresnek érezte a napjait, és ettől úgy gondolta, hogy vele van baj, hogy hálátlan, hogy mások bezzeg bírják.
Ha most magadra ismersz ezekben a mondatokban, hadd mondjuk ki helyetted is: nem vagy hálátlan, és nem veled van a baj. A hosszan tartó túlterheltség nem jellemhiba, hanem állapot, amiből kifelé is vezet út, lassan, lépésenként, és ha nagyon mély a gödör, akkor szakember kezét fogva, ami nem gyengeség, hanem öngondoskodás.
Anna utólag úgy meséli, hogy a legárulkodóbb jel nem is az esti üresség volt, hanem az, hogy lassan eltűntek az életéből azok az apróságok, amiket valaha szeretett. Már nem énekelt a konyhában, nem hívta fel a barátnőit csak úgy, beszélgetni, és a regény, amit karácsonyra kapott, hónapok óta érintetlenül porosodott az éjjeliszekrényén. Kívülről ezt senki nem vette észre, hiszen az ebéd elkészült, a gyerekek időben odaértek mindenhová, a munkahelyén is megdicsérték, és talán éppen ez a csendes, láthatatlan elfogyás a legnehezebb az egészben, mert sokáig még az sem látja, akivel történik.
Amikor Bagdy Emőke hangja megszólalt a fülhallgatóban
A fordulat Annánál nem volt látványos. Egy este, mosogatás közben, a videómegosztó automatikusan elindított egy előadást, és egy idős hölgy derűs, nyugodt hangja töltötte be a konyhát.
Bagdy Emőke beszélt, a boldogságról, a nevetésről, arról, hogy a lelkünket ugyanúgy karban lehet tartani, mint a testünket. Anna először csak félfüllel figyelt, aztán letette a mosogatószivacsot.
Egy gondolat akadt meg benne igazán. Bagdy Emőke azt szokta mondani, hogy a kacagás zsigeri kocogás, vagyis a jóízű nevetés belülről mozgatja át és frissíti fel a testet, és Anna ott, a konyhában döbbent rá, hogy nem emlékszik, mikor nevetett utoljára igazán, nem udvariasságból, hanem szívből.
Nem a teendői hiányoztak a legkevésbé az életéből, hanem az öröm. És volt még valami, ami megérintette: az előadó nem ostorozott, nem mondta, hogy szedje össze magát, hanem azt sugallta, hogy apró, kedves mozdulatokkal lehet visszahívni az életbe a jót, fél perc mosollyal, egy sétával, egy öleléssel.
Anna aznap este rákeresett az előadóra, és kiderült, hogy Bagdy Emőke professor emerita, a hazai klinikai pszichológia meghatározó alakja, aki könyveket írt arról, amit ott a konyhában hallott, többek között a Pszichofitness és a Hogyan lehetnénk boldogabbak? címűeket. Valahogy megnyugtató volt, hogy mindez nem egy divatos életmódtanács, hanem egy hosszú szakmai élet tapasztalata és kutatások sora áll mögötte.
Az első apró lépések, amik nem kértek többet, mint ami volt
Anna nem fogadott meg semmi nagyot, és talán pont ez mentette meg az egészet. Nem lett új hajnali rutinja, nem írt szokáskövető táblázatot.
Egyetlen dolgot kezdett el: reggelente, fogmosás után, fél percre rámosolygott a tükörképére, mert az előadásban az hangzott el, hogy a mosoly már rövid idő után elindítja a szervezet örömválaszát. Az első napokban kifejezetten nevetségesnek érezte magát, és pont ez lett az első igazi nevetése hetek óta.
Aztán jöttek a séták. Bagdy Emőke a ritmikus mozgást a lelki erőnlét egyik alapjának tartja, és Anna ezt úgy fordította le a saját életére, hogy a kisebbik gyerekkel a délutáni alvás előtt nem a játszótérig autózott, hanem elsétáltak, és a babakocsi kerekeinek egyenletes zörgése mellett picivel mindig kiszellőzött a feje. Este pedig, a hideg tea mellett, már nem a falat nézte, hanem felidézett három apró jó pillanatot a napból, ahogy a könyvben olvasta, és némelyik este csak egyet talált, és az is elég volt.
Hetek teltek el így, és Anna nem lett másik ember. Ugyanúgy volt fáradt, ugyanúgy csúsztak el napok, és ez fontos része a történetnek, mert a változás nem úgy nézett ki, mint a filmekben. Inkább úgy, hogy egyre több este jutott eszébe nevetni a gyerekek vacsoránál előadott halandzsáján, és egyre ritkábban érezte azt a régi, falnéző ürességet.
Volt közben egy januári hét is, amikor mindkét gyerek lázas lett, Anna négy napig alig aludt, és minden új szokása kimaradt, a mosoly, a séta, a három jó pillanat is. Régen ilyenkor azt mondta volna magának, hogy na látod, neked semmi sem megy, most viszont eszébe jutott, amit az egyik előadásban hallott, hogy a lelki erőnlét nem teljesítmény, hanem gyakorlás, és a gyakorlásba a kihagyás is belefér. Amikor a gyerekek meggyógyultak, Anna nem kezdett önostorozásba, egyszerűen ott folytatta, ahol abbahagyta, és ez a csendes, szemrehányás nélküli újrakezdés talán többet adott az önbizalmának, mint az összes addigi jó nap együttvéve.
Amit Bagdy Emőke az érintésről tanított, és ami a legtöbbet adta
A legnagyobb ajándék mégis máshonnan jött. Anna az egyik interjúban azt hallotta Bagdy Emőkétől, hogy az érintés, az ölelés, a simogatás a kutatások szerint örömhormonokat szabadít fel, erősíti az immunrendszert, és a szeretetkapcsolataink a boldogságunk legfontosabb forrásai. Anna ekkor vette észre, hogy a kimerültség hónapjaiban az ölelései rövidek lettek, futtában odavetettek, mert mindig várta valami a következő percben.
Bevezettek hát a férjével egy egészen egyszerű esti szokást: minden nap egy hosszú ölelés, olyan, amelyikből egyikük sem siet el. Az első ilyen ölelésnél Anna elsírta magát, és utólag azt mondja, hogy az a sírás már a gyógyulás része volt, mert hónapok óta először érezte, hogy nem teljesítenie kell, hanem megérkeznie. A gyerekekkel pedig kitalálták a kakaós kuckózást, ami annyit jelent, hogy szombat reggelente mind a négyen bebújnak a nagyágyba, és addig maradnak ott, amíg jólesik.
Idővel Anna azt is észrevette, hogy az érintés nemcsak kapni jó, hanem adni is. Amikor az édesanyja legközelebb náluk járt, búcsúzáskor nem a szokásos gyors puszit adta neki az ajtóban, hanem hosszan, két karral megölelte, és az idős asszony szeme könnyes lett, mert kiderült, hogy neki is régóta hiányzott ez, csak sosem merte kérni. Bagdy Emőke sokat beszél arról is, hogy a segítés, az önzetlen odafordulás a segítőt magát is gazdagítja, és Anna azóta minden ilyen apró gesztusban ezt éli meg, mert amit ad, abból mindig visszakap valamit, csendben, észrevétlenül.
Anna a születésnapjára kapott a barátnőjétől egy kedves meglepetést is, a Női önbizalom ajándékdoboz Harmónia csomagot, és azt meséli, hogy nem a doboz tartalma változtatta meg az életét, hanem az üzenete: valaki gondolt rá, és emlékeztette, hogy az önmagára fordított néhány perc nem luxus, hanem a mindennapok része lehet. Azóta ő is ezt szokta ajándékozni, ha egy másik anyán látja a régi önmagát.
Mit vihetsz el Anna történetéből?
Anna útja nem recept, mert a tiéd máshogy fog kinézni, de néhány eleme bárhol elkezdhető, ma este is:
- Fél perc mosoly a tükör előtt reggelente, akkor is, ha elsőre furcsa, mert a derű gyakorolható.
- Napi egy séta, bármilyen rövid, a lépteid ritmusa önmagában is nyugtat.
- Este három jó pillanat felidézése, és ha csak egy jut eszedbe, az is számít.
- Naponta egy hosszú, el nem sietett ölelés valakivel, akit szeretsz.
- És ha azt érzed, hogy a kimerültség mélyebb, mint amit az apró lépések elérnek, kérj segítséget pszichológustól vagy orvostól, mert ezt is pontosan ugyanaz a bátorság teszi lehetővé, mint a tükör előtti mosolyt.
És talán a legfontosabb, amit Anna maga is mindig hozzátesz, amikor elmeséli a történetét: ne akard egyszerre az egészet. Ő hónapokig csak a tükör előtti fél percet csinálta, semmi mást, mert ennyi fért bele az életébe, és pont ez az ennyi indította el az összes többit. A kis lépés nem azért kicsi, mert keveset ér, hanem azért, hogy a legfáradtabb napodon is meg tudd tenni.
Bagdy Emőke munkásságának egyik legmegnyugtatóbb üzenete éppen az, hogy a boldogság nem állapot, amit el kell érni, hanem gyakorlat, amit napról napra, kis adagokban élhetünk. Nem kell hozzá tökéletesnek lenned, és nem kell hozzá több időd, mint amennyi van. Ha jólesne ehhez egy napi apró emlékeztető, egy női önbizalom kártyacsomag egy-egy kihúzott üzenete is lehet a te fél perced.
Ha pedig te is szeretnél egy kézzelfogható emlékeztetőt magadnak vagy egy szeretett nőtársadnak az újrakezdéshez, a Harmónia ajándékdobozt most a CSEPP10 kóddal 10% kedvezménnyel találod meg a pozitivcseppek.hu oldalon. Csendes kis csomag, nem ígér csodát, csak segít elkezdeni, ahogy Annának is egy apró gesztus segített.
